my BCN, updated as my ROME

Ma este a Petőfi Eleven c. műsorán Raphael Gualazzi volt. Nagyon nem esett jól.

De ezzel legalább eltemetem magamban ezt az egész római őrületet.

FIN

Már egy hete hazajöttem és bár repülnek a napok, lassan sikerül berendezkedni, visszacsöppenve újrakezdeni és folytatni minden otthon. Ezért itt ez ideje lezárni ezt a blogot. Az elmúlt két hónapban nem írtam, amit már nem is tudok és akarok bepótolni, de ha mégis érdekel mi történt időközben, lessétek meg Lili tumblr-ét, ami a maga kevés szöveg&sok fotó formájában sokkal alkalmasabb a mindennapok megörökítésére. Én a jobb később mint soha alalpon az utolsó napokról írtam egy emailt egyik barátnőmnek, bemásolom ide egy kis hangulatfestésnek:

"...elég őrültek ezek az utolsó napok, mert a pályázat leadása pénteken van, közben beesett tegnap este egy lengyel barátnőm, hogy nálam aludjon mert csak reggel megy tovább a gépe, de legalább felkeltem vele és egy csodás reggelt szereztem magamnak így! képzeld, mivel neki az első metrót kellett elérnie és is összekaptam magam és elmentem a Colosseumhoz napfelkeltét nézni. Vittem a fényképezőmet meg a kis jegyzetfüzetemet hogy végre rajzolgassak, mert eddig hiába készültem rá, csak nagy ritkán jött össze, meg nyuszi is voltam hogy bámulnak az emberek, és ma reggel olyan jó volt, nem volt ott szinte senki, nem volt turistatömeg csak a hajnal, én és ez a csodálatos város. Aztán átmentem a Pantheonhoz is, mert nagyon szeretem és olyan jó volt rajzolni, bár itt már kezdtek gyűlni az emberek, de én már mentem is a Galleria Nazionale d'Arte Modernaba mert nyitásra ott akartam lenni. Odafelé átsétáltam a Villa Borghesen, ahol egy néni csendesen etette a vizikacsákat én meg csak bandukoltam a fák között úgy kb toronyiránt amíg találtam egy kis kaput a kerítésen és csodák-csodájára pont jó helyen lyukadtam ki. A múzeum zseniális, főleg hogy egy klasszikus palotában mutatja be a 20-21. század nemzetközi és olasz festményeit. Az egészet végigjártam és mondhatom sok régi és új kedvencet találtam."

Ez volt az utolsó napok legjobb része, a többit uralta a stresszes melózás a csodás kis pályázatunkon (de végül kész lettünk vele határidőre), a véget nem érő bepakolás/kidobálás (de végül minden befért ami fontos) és a szenvedés a túlterhelt bőröndökkel (de végül kijutottunk a reptérre és felkerültek a gépre).

Nyilván nem ezekre fogok emlékezni később, csak a valósághűbb kép kedvéért megjegyzem nem csupa móka-kacagás külföldön élni egyedül. Vannak nehéz pillanatok, amelyek külső tényezők okoznak és vannak belső hullámvölgyek is. De mindegyik elmúlik, vagy megoldod vagy felülkerekedsz rajta, de a legfontosabb hogy tanulsz belőle. 

Őszintén hálás vagyok ezért a félévért amit kint tölthettem, mert hatalmas élmény és élettapasztalat volt amit egyedük én élhettem  meg, de tudom, hogy pár ember támogatása nélkül nem ment volna. 

195 napot töltöttem kinnt, ami alatt megismertem Rómát minden szépségével, csúfságával, kedvességével, lazaságával, borzalmas szervezetlenségével és utánozhatatlan életstílusával.

Mindemellett más remek helyeken is jártam, voltam Milánóban, Firenzében, Orvietoban, Barcelonában, Londonban és Szicíliában;  ahol volt észvesztően gyönyörű és elképesztően érdekes dolgokat láttam, főleg kiállításokon. (Mondrian - a tökéletes harmónia, Michelangelo és Leonardo rajzai, az Uffizi, a templomok és a paloták Firenzében, a World press photo és a Global screen a CCCB-ben, a National Gallery, a British Museum, a Heatherwick Studio a V&A Museumban, a Miró-kiállítás és a MAXXI eventek ismét Rómában, a Galleriák, a freskók, a szobrok, a terek és a véget nem érő utcák.)

Mindezekből elég sok emlék, fotó, belépő és egyéb kacat gyűlt össze, amiből ha elkészül a kis Róma-kollázsom akkor majd lehet fellövök róla egy képet, de most ennyi. Nem búcsúzkodom, egyszerűen csak jólesik leírni, hogy vége.

Slusszpoénnak elárulom, hogy egy ideje újraélesztettük Zsolttal közös "blogunkat", ami semmről se szól, csak összegyűjtjük (és néha-néha leírjuk) a dolgokat amit szeretünk az életben: http://designpanda.tumblr.com/

Mostanában nem voltam írós hangulatban, pedig sokminden történt és sokféle benyomás ért, párat talán érdemes megörökíteni közülük.

Szóval otthon voltam a szülinapom utáni hétvégén, ami iszonyú jó és tömény és kemény volt egyszerre, azt is mondhatom, hogy ez volt életem egyik legsűrűbb  3 napja. Igazi minőségi sűrűség.  :)

Amikor visszajöttem a dolgozós hétköznapokat patent koncertezős estékkel dobtuk fel Anjával, aztán csütörtök este már meg is jöttek Apáék, akikkel olyan kerek turista-napot tartottunk pénteken, hogy az csuda. Este megjött Katóka és Detti is, akikhez a szombat délelőtti aktuális olasz „sztárépítész” előadása után csatlakoztam a barátnős-városnézésbe. Este együtt aperitivoztunk aztán vasárnap kirándultunk a tengerpartra Apáékkal, hát mit ne mondjak szép kis kompánia voltunk. De a lényeg, hogy finom borokat ittunk és  jókat beszélgettünk. Délután megmutattam a lakást Apuskámnak, aztán búcsúvacsoráztunk mert hétfőn már be kellett mennem dolgozni, de szerencsére a transzferbuszuk indulását még éppen sikerült elérnem hogy el tudjak köszönni. Csak a szokásos sehova-nem-tudok-odaérni-időben-de-így-legalább-sokkal-izgalmasabb stílusomban.

Kedden kicsit összeszedtem magam és délután lenyelvvizsgáztam olaszból. Nem nagy szám, ez a kurzus lezárása, de volt rendes írásbeli, magnó meg szóbeli rész és kapunk róla valami hivatalos bizonyítványt.  Júliusban… ahhoz képest, hogy  -másfél óra késéssel ugyan- de egy délután alatt sikerült lezavarniuk az egész szeánszt, több mint 4 hétre van szükségük a dolgozatok kijavítására… ahogy az olaszokat ismerem, örülök ha valaha megkapom azt a papírt.

A vizsga után már sajnos nem maradt túl sok idő Katóék indulásáig, de nagyon örülök, hogy itt voltak! Közös külföldözés nálunk lassan már hagyománnyá válik és remélem megtartjuk ezt a jó szokásunkat.

Ezen a héten aztán már nem történt túl sok minden érdekes, a hétvége is csendesen, kicsit esősen telt.  Pénteken este az én környékemen voltunk egy zseniális borkóstolós esten, ahol volt könyvvásár, filmvetítések, koncertek és különböző borászatok és sörfőzdék mutatták be a portékájukat. Szombat este a San Lorenzo negyedben megtapasztaltuk a kultúrák igazi kavarodását, milyen amikor helyi olaszok (és pár bátor külföldi/menő bevándorló) önfeledten ropják afrikai dobok ütemére egy fajta spanyol-arab tánc keverékét. Nem volt semmi az biztos.

Vasárnap délután megnéztük a spanyol Akadémián egy katalán-olasz építésziroda kiállítását, ami gyakorlatilag 3D-s kivagdosott embernagysagu montazsokbol allt. Sajnos Bramante Tempiettoja zarva volt, de igy is elidoztunk a teren egy darabig. Bámultuk a kilátást, hatalmasat sétáltunk és egészen extra ízű fagyikkal a kézben élveztük ki az utolsó napsugarakat. Amúgy is elképesztő ez a város, de naplementekor eláll a szavad, csak nézed és jól érzed magad. (kepek kesobb)

Múlt héten csütörtökön volt az utolsó olaszórám és az egész iskola közös „évzáró”-hepajt tartott. Olyan szívmelengetően kedves volt az egész, mindenki hozott a saját kis hazájának és kapacitásának megfelelő kaját/piát és különböző csapatjátékokat játszottunk az iskola udvarán. Ez most lehet, hogy bénán hangzik, de képzeljetek el csadoros nőket, ébenfekete afrikai fiúkat, francia fiatalokat és kínai harmincasokat együtt játszani… mindenki töri az olaszt, de emberek vagyunk, alig ismerjük egymást, de jól érezzük magunkat, mert egyformák vagyunk és ez nagyon jó érzés. Nem akarok csöpögni, de nehéz leírni, hogy milyen egyszerű dolgok tudnak csodálatosak lenni, a lényeg, hogy a végén még az iskola portásbácsija is beállt a játékba. :)

Utana este a tengerparton megallapitottuk, hogy Napbol van Hold. Ez egy hosszu tortenet.

Pénteken egy kis Trastevere estével ünnepeltük Lili visszatérését aztán szombaton újra gulyáslevest főztem a kínai lakótársaimnak abból az apropóból, hogy megjött Alessandro (igen, ő még mindig az egyik kínai fiút jelöli) a spanyolrszági körútjáról. Cesare (a másik kínai csávó) már a múlt héten is teljesen megőrült a gulyásért… nem viccelek minden egyes mozdulatról fényképet készített (külön csoportképet a hozzávalókról természetesen) és 2 oldalt jegyzetelt, ami azért kínai írásjelekkel nem kevés. Szóval ha kikerül a netre egy tökéletes kínai-gulyás recept, azért lehet, hogy én leszek a felelős. De ne aggódjatok, olyan sosem lesz mint az igazi mert itt nem lehet fehérrépát kapni, az ErősPistáról meg ne is beszéljünk.

Amúgy nagyon bírom őket és bár az elején kicsit fura volt, mostanra rájöttem, hogy nagyon örülök, hogy kínai lakótársaim vannak, főleg ők. Rengeteg olyan impluzust kapok így, amik elgondolkoztatóak és valóban gazdagítják az ember látásmódját.  Amióta Antonio elköltözött aztan Sara bekattant és gyakorlatilag eltűnt otthonról, igazabol hárman lakunk együtt.

Még szerda este átjött hozzám Anja azzal a tervvel, hogy főzünk vmi vacsit, meghackeljük a gépét, beszélünk a pályázatról és movie-nightot tartunk, aminek az lett a vége, hogy 4 emberre főztünk, a srácokkal vacsiztunk és végigdumáltuk az estét. Frenetikus, amikor egy ex-jugoszláv és két kínai beszélget a „demokráciáról” … meg minden egyéb dologról, ami és ahogyan abban az országban történik. Egészen elképesztő, ezek a fiúk gyakorlatilag a szüleink-nagyszüleink gyermekkorában nőttek fel és most azt az életstílust élik mint mi, de csak azért mert most itt vannak Európában de mikor visszamennek Pekingbe valószínűleg valami még „modernebbet” fognak.  Én amúgy továbbra is (sőt egyre jobban) Kína-szkeptikus vagyok, szerintem az egyetlen reményünk, hogy kvázi tanulnak Európa és Amerika történelméből és valahogy okosabban csinálják… A másik lehetőség, hogy hamarabb elfogy az olaj mint hogy kipukkad ez az egész lufi és akkor talán lesz valami változás.

Tervezek egy másik posztot roppant spontán Mit tanultam a kínaiaktól? címmel, mert most hosszú lenne leírni, de addig is elárulom azt már megtanultam hogy mondják kínaiul, hogy... dobpergést kérek: Szeretnék megnézni egy pandát. Szóval ha egyszer véletlenül úgy alakul, hogy illegális bevándorló leszek Kínában, én csak annyit mondok: Wo xiang kán xióng mao! 

Csütörtök délután megjött egy régi kedves ismerősöm látogatóba, óóó ez olyan hivatalosan hangzik, maradjunk csak inkább a Szacsinál. Szóval szerencsésen landolt, magyar virtussal lerázta a Termininél fogadó "kultúr-sokkot" (meleg van, szemét van és nini még benvándorlók, csövesek is vannak! nem úgy mint a távoli Wintherturban) majd pedig svájci órákat megvető pontosággal buszozott ki az irodához, ahonnan hazaugrottunk letenni a cuccokat. (Itt jegyezném meg, hogy a mi XX kromószómánkkal teljesen elképzelhetlen módon egy közepes méretű válltáskával érkezett meg 3,5 napra és mindene befért... szóval lehetséges!)

Sajnos ez a "pontosan érkezem-mint egy svájci úriember" másodszorra már nem jött össze, mert én közben elmentem olaszra és megbeszéltünk a lányokkal, hogy utána a Santa Maria Maggiore előtt találkozunk, és egész véletlen Anja, Lili és még én is időben ott voltam, viszont a hirtelen jött turista jól megváratott minket. Najó azért túléltük, mert cserébe aznap este ő fizetett. :D Elmentünk Pignetoba aperitivozni, amiről a szokásos sztrájk van-nincs sztrájk? bkv-állapotok miatt lekéstünk, de cserébe ettünk finom pizzát meg ittunk finom bort. Aztán átmentünk az aznap estére kiszemelt Circoloba elmerülni a feltörekvő olasz alternatiív zene bugyraiba. Najó, igazából csak dumáltunk a kertben (volt miről, főleg a Milyen az élet az olasz vs. svájci építészirodákban? c. témakörben) de végül bementünk és megnéztünk két teljesen különböző stílusú koncertet.

Pénteken általános sztrájk volt, ezért Lili nem is tudott bejönni dolgozni, de mi sem voltunk a munka hősei Anjaval. Szerencsére befejeztem a ghanai lakópark projektet, ami az eddigiek közül legkevesebb valóságalapja volt, de azért persze megcsináltuk. Este Trastevere -nightot tartottunk, igazán remek helyeket és tereket fedeztünk fel. Volt new-age kaja, olcsó bor, utcazene, táncbemutató, lépcsőnülés, hülyülés.

Szombat reggel elmentünk a MAXXIba meghallgatni egy híres olasz építészházaspár előadását az új EuroSky toronyról, addig Szacsi megcsodálhatta a Zaha Hadid épületet. (igazából tízóraizott:) aztán Anja bemorcizott hogy mivel reggel nem tudott rendesen összekészülődni ezért inkább nem jön velünk a tengerparta. Mi azért kimentünk Lilivel hárman és milen jól tettük! Tök véletlenül nem sikerült megtalálnunk a legszebb beachet, de így is jó volt május 12-én tengerben fürdeni! Délután mikor visszajöttünk a városba Szacsinak még last-minute szunveníreket kellett keresnie, de nem akármilyen igényi voltak: hologramos 3D hatású szentképet akart vinni mindenképp a lakótársainak. Mikor ez is megvolt, hívtuk Anját hogy menjünk vacsizni és kis kitérő után végül a Zsályáékkal már bevált kis trattoriában kötöttünk ki. Az este során annyit röhögtünk, hogy már szinte fájt, aztán már nem is tudom honnan jött a fényképezkedjünk napszemüvegben éjszaka, de akkor nagyon vicces volt és jól illett a "banda turnézik" koncepcióba. (Sz. az este során megvilágosodott, hogy igazából lányokkal kellett volna zenekart alapítania... nesze nektek Meztelen Diplomaták!:) Elmentünk még a Trevi kúthoz a szokásos tiszteletkörre és épp a kút szélén ültünk végre kicsit nyugisan, mikor betalált minket Lilivel egy magyar turistacsoport... Röpke beszélgetésünk számtalan gyöngyszemet termelt, kedvencem a "itt dolgoztok tényleg? egy éptészirodában? azt' mit csináltok itt ezzel a sok bontott téglával???" a többibe nem menjünk bele...

 Vasárnap reggel elhivatott építészek  módjára hősiesen felkeltünk korán és úti felszerelésben bevágódtunk a központba megnézni Borromini remekművét a Sant'Ivo della Sapienzat (ami csak és kizárólag vasárnap reggel van nyitva). Azért annyira nem kapkodtuk el, mert odafelé menet leültünk egy capuccinora ahol Szacsi nem létező olasz tudásával viszotn foci-szakértői szemével végigböngészte az sportújságokat, én a sima napilapoknál maradtam. A templom után majdnem lekéstük a transzfer mert  nem jártak a buszok mivel a belváros minden nagyobb utcáját lezárták az "Élet menete" alkalmából. Ez többféle szervezet és egyesület közös az abortusz elleni békés felvonulását jelenti. Nagyon szép és jó hangulatú volt az egész, megható volt csak nézni is. Aztán a Colossum felé gyerek-foci kupát rendezték, a lezárt 6-8 sávos úton rúgták a bőrt  a mini-manók. Végül szerensésen odaértünk, Szacsi lelépett én pedig találkoztam Anjával aki a tegnapit bepótolandó mindenképpen ki akart menni a tengerparta. Rossz ötlet volt. Persze ő ismerte hol van szép partszakasz, amihez a "HÉV" után még busszal kell menni... mikor végre megérkeztünk elég komoly szél és kiteszörfösök hada fogadott minket. Gondoltuk nem lesz itt gond, mások is napoznak a parton, de mikor letettük magunkat a földre már éreztük, hogy ez itt nem lesz okés. Annyira erősen fújt a szél hogy főleg a talajhoz közel nagyon hordta a homokot így tényleg nem lehet napozni, nem csak azért mert baromi idegesítő hanem azért is mert lehámlik az ember bőte a természetes "testradírtól". Egy ideig még dacoltunk de végül elindultunk haza. Totál fáradt voltam és semmi másra nem vágytam csak hogy hazaérjek a nyugiba és vegyek egy nagy zuhanyt. Szerencsére nemsokára minden vágyam teljesült és a végén még ki is aludtam magam.

Hétfőn végre elkezdtük a Lugano-i szállodaprojekt második fázisát és mikor mentek tárgyalni a mérnökirodához elvittek engem is! Tök jól esett, persze túl sok érdemi dolog nem történt a megbeszélésen, de jó volt, hogy úgy gondolták nekem is ott a helyem. Ráadásul az egyik főnök MINIjével mentünk, hát azért ez az újfajta se rossz... :) Este bevásároltam, elmentem futni aztán csináltam egy kis tortát a szülinapomra, amit kedden bevittem (mert így szoktuk) és olyan kedvesek voltak benn az irodában, még ajándékot is kaptam! Egy Hotels című TASCHEN albumot, monndván jó lesz Luganohoz:) ja és 3 nyelvű a könyv spanyol-angol-olasz, szóval pont jó nekem! Meló után igazán rendes módon elmentem olaszra aztán a szokásos helyen találkoztunk a lányokkal és a nagy sikerű Trastevere-este után San Lorenzo-nightot tartottunk. Egy remek kis vinotéka teraszán aperitivoval helyettesítettük a vacsorát aztán átballagtunk az előre kiszemelt konert helyszínére. Mikor odaértünk már egész nagy volt tömeg de jófej 1 eurós tagsági díj fejében simán bejutottunk. A zenekart MUG-nak hívják és olyan fajta instrumentális zenét játszanak, amitől lehidalsz. 3 gitáros és egy dobos nagyon patent dobszerkóval és mellette még egy dj-pulttal illetve a biztonság kedvéért egy kottatartóra bekészített MacBookkal. Volt itt minden, tört ütemek, gitárszólamok, torzítás, csilingelés, szólózás, zúzós részek és egyáltalán nem hiányzott az ének. A legmenőbb az volt, mikor hegedűvonóval játszott egyik csávó a gitáron, eszméletlen hangja volt!

Ma nem történt semmi érdekes, az álmatlanság kábaságába burkolozott kicsit az egész nap. De legalább időben hazaértem és belefutottam a naplementébe. Most már leginkább a holnapra gondolok. 24 órán belül felkelek, összepakolok, dolgozom az irodában, elmegyek olaszra, kibuszozok a reptérre, várok, repülök aztán holnap ilyenkor már remélhetőleg a saját ágyamban fekszem. Kemény lesz! De így szeretem:)

Ott hagytam abba hogy hétfő volt és Zsályáék a Vatikán falain vették be magukat több-kevesebb sikerrel. (semmi extra, csak a szokásos nagy sor) Délután hazatértek szerény hajlékomba ahol egy kis felfrissülés és esti készülődés után bementünk a centroba "utolsó-vacsorázni" (örök poén). Először a Navonán nem találtuk egymást Anjával, majd alig találtunk olyan helyet ahol van szabad asztal, de végülis a szerencse mellénk állt és teljesen véletlenül egy nagyon pöpec kis trattoriában kötöttünk ki. Jó este volt.

Kedden volt május 1-je. A nap mikor timike életkedve a hőmérséklettel együtt süllyedt. Reggel elmentek kis gyógynövény-nevű barátaim és beköszöntött a rossz idő. Pedig annyi mindent terveztem, de olyan csúnyán esett az eső és minden de minden zárva volt, úghhogy nem lehetett semmit csinálni, csak otthonülős hasznos-de-nincs-sok-kedvem-hozzá dolgokat. Nem bírtam sokáig a saját negatív hangulatomat és az otthonülést szóval megbeszéltük a lányokkal, hogy legalább a nagy május1-es gigamega ingyé-koncertet nézzük meg. Ezt a népünnepélyt ne a pesten szokásos T-Mobilos Kapcsolat-koncertek színvonalán képzeljétek el, mert itt abból áll a majális hogy felhúznak egy bazi nagy színpadot a San Giovanni in Laterano főhomlokzata elé és déltől nyomatják a csodásnál-csodásabb olasz zenekarok a műsort. Szóval nem zenei élvezetért vettük célba a helyszínt, engem érdekelt a hangulat meg csak hogy mi a dörgés a városban hamár végre nem zuhog az eső... Már odajutni sem volt egyszerű, a mindenhol elképesztő tömeg, a metró szó szerint szardíniakonzerv és mindenki egy irányba tart. A tömegszám és az olaszok szervező-képessége alapján el lehet képzelni az állapotokat. Az utcák és terek tele szeméttel és üres tekintetű fiatalokkal és egyéb nehezen definiálható elemekkel. Inkább nem is részletezném, a lényeg hogy inkább átsétáltunk Pignetoba egy aperitivora. A remekül sikerült napot még egy bejelentés nélküli bkv-sztrájk koronázta meg, aminek hála kerek 3 óra alatt értem haza. 

Szerencsére csak egy dolgozós szerda volt hátra hogy megérkezzen Bátyuskám hozzám! Csütörtökön minden nagyon klappolt az érkezéskor, letettük a cuccot othhon, visszamentem dolgozni és este a vendége voltam egy névnapi-vacsira:) Pénteken sajnos nem tudtam kivenni szabadságot de sebaj, addig felfedezte a város minden rejtett kincsét. Az estét Lilivel együtt töltöttük, pizzáztunk és egy jazz club utcánülős lazulását hallgattuk, de leginkább jót beszélgettünk. 

Szombaton a spanyol lépcsőnél kezdtünk egy jó kávéval, amit sajnos egy buzgómócsing rendőrbácsi miatt nem tudtunk a lépcsőn ülve meginni, de a pálmafák árnyékában is megtette :) Utána bejártunk még egy-két túrát kevésbé ismert helyeket felfedezni, megnéztük a Tiberina szigetet és Trasteverében ebédeltünk. (uzsonnáztunk) Délután elsétáltunk a Vatikánba és megmásztuk a Szt. Péter tetejét, hatalmas élmény volt!! Aztán még bóklásztunk a központban, fagyiztunk és elmentünk éjszakai Trevi-kutat nézni, a szokásos programmal: érmedobás, fotózás, fotózás másoknak, nyugodtan üldögélve turistatömeget-nézés, jóleső bámészkodás, sóhajtás, hazaindulás. Otthon a már speciálitásomnak számító pastát készítettem el kedvenc tesómnak, vacsiztunk, fotókat válogattunk aztán lefeküdtünk. 

Vasárnapra nagy terveink voltak de sajnos az időjárás keresztülhúzta az elképzelésinket, pedig mindent bevetettünk hogy kicselezzük az esőt. Először a klasszikus kávézással és ajándékvásárlással valamint templomlátogatással próbáltuk áthidalni a nagyon zuhogós periódusokat, de végül az capitoliumi árkádok alatt rajzolgatás sem segített, így a vizes Colosseum körebjárása után úgy döntöttünk inkább hazajövünk. Legalább volt idő nyugisan összepakolni, ebédelni és még egy kis sorozatot is nézni :). A csodás Ryanair-repülésélményre felkészülendő az erős koktélos és Zsolttal már bejáratott aperitivo helyet néztük ki jó kis byebye-Római időtöltésnek. Persze a tömegközlekedés megint nem volt túl jófej, így lekéstük a transzferbuszt, de legalább egészen reptérig kisértem Bátyus. Útközben azért még egymás agyára mentünk egy kicsit, nehogy már rendes hugi-élmény nélkül menjen el. :)

Ezen a héten egész aktív voltam, hétfőn a Lilivel szinte csak kettesben tölött irodai nap után már megbosszultam a reggeli esőt és este mentem futni. Sajna elég későn, sötétedés környékén értem le és betoji voltam így csak 3 kört futottam, de szerdán meglett a negyedik is! Közben kedden megjött Anja is a brightoni kiruccanásából, este egy alapos bénázás után végül visszatértünk a "Keep it simply, find a bar and drink some redwine, for God's sake!"-jól bevált alapelvünkhöz. Szerdán folytatódtak tragikomikus kalandjaink imádott munkahelyünkön aztán csütörtök este megérkezett Szacsi Bázelből. 

De erről majd a következő postban írok, már így is elég hosszú ez. Kész lányregény, pfúj. Nem is értem miért olvassátok, haha. 

Hogy átvészeljétek az álmatlan éjszakákat a következő posztig, itt egy kis feel-good video. Igen, bármily meglepő, Rómáról. :)

Így április vége felé elérkeztem római vakációm feléhez és ennek apropóján elég sokat gondolkodtam az időn és annak egészen különböző módú múlásán. Ezt persze mindenki megtapasztalja más-más körülmények között, engem most valahogy mélyebben megérintett. Nemsokára 24 leszek, ami azt jelenti hogy jövőre 25. Tudom, ezek csak számok. Mindenkinek éppen más, valószínűleg a többségnek több is. De tényleg csak számok? Talán csak túl nagy jelentőséget tulajdonítok az első negyed-századnak, de úgy érzem valami le fog zárulni vele.

Mély filozófiai fejtegetéseimtől megkímélem a tisztelt hallgatóságot, és inkább elmesélem mi történt velem a múlt héten:

19-én csütörtök este (római megérkezésem 3. "hónapfordulóján":) elrepültem Barcelonába, ahol az ismerős reptéren, buszokon, metrón, utcákon, és tereken keresztül megérkeztem Lucie lakásába. Ő volt a régi spanyol lakótársam, aki egy hamburgi félév után visszatért befejezni a diplomáját és bár nem beszélünk minden héten, mégis mintha minden a régi lett volna, onnan folytattuk ahol akkor abbahagytuk. 

Pénteken Lucie dolgozni ment, én pedig Bogival találkoztam egy kávéra. Ő az a magyar építész lány aki most kinn van Barcelonában Erasmussal, szóval jól kibeszéltük mi helyzet az egyetemen, mennyiben (nem) változott az erasmusos-élet és mi történt az elmúlt 6-8 hónapban. Aztán együtt barangoltuk be a várost, felkeresve a régi kedvenc design, művészellátós, ruha, vintage és könyvesboltjaimat. Egy eldugott kis katalán szendvicsbárban ebédeltünk és megnéztük a Sant Antoni könyvtárat. Egészen varázslatos hely, magas építészeti minőséggel, öregek klubházával, egy hatalmas gyárkéménnyel és zsibongó játszótérrel az udvarán. Idősek kártyáznak, a gyerekek rohangálnak, focilabdát rugdosnak a menő homlokzatnak, a szülők beszélgetnek, az üvegfal mögött pedig mindenki nyugodtan olvas. Like!

Este Lucieval elmentünk vacsorázni a közelbe, a Gracia multikultúrális-kisvárosias hangulatának megfelelően egy pohár spanyol bor után sushit ettünk. 

Szombaton elmentünk megnézni a Hospital Sant Pau-t, amiről csak annyit tudtunk hogy egy szép épületegyüttes, de aztán tök véletlenül ahogy körbejártuk észrevettük, hogy van egy bejárat ahol pont egy angol idegenvezetés kezdődik. Így aztán volt szerencsénk megnézni az egész komplexumot a régi műtőtermekkel és alagútrendszerrel együtt. Egészen elképesztőek az épületek, mindegyik a katalán modernizmus gyöngyszeme, olyasmi mint Gaudi, de nem annyira elborult, egyszóval szép. Hazafelé megálltunk egy patatas bravasra, aztán nyugisan hazasétáltunk, ebéd-vacsorát főztünk és elindultunk a CCCB-be megnézni egy fotó meg videókiállítást. Közben kiderült, hogy a Clasicó meglepően korán este 8-kor kezdődik, így csak a fotókra volt időnk, és a végén alig fértünk be egy 3 kivetítős közösségi klubba. Egyébként tényleg elég fura volt látni, ahogy szinte szó szerint kiürülnek az utcák, mindenki a meccset nézi, elképesztő milyen komolyan veszik Barcelonában a focit, de jó érzés volt újra a részese lenni. Sajnos kikaptak, a BL-ből is kiestek és azóta Pep is lemondott, szóval tetőfokára hágott a dráma, de lesz ez még ígyse.

Vasárnap reggel Lucie beavatott egy másik helyi hagyományba: szódával hígított vermouth iszogatása melletti napi sajtó-böngészés. Nem, nem a netes oldalak átfutása iPaden hanem a jó kis vaskos napilapok olvasgatása:) Ezután lementünk a tengerparta, bevásároltunk a barcelonetai piacon és a homokban ülve piknikeztünk. Nem volt verőfényes napsütés, de olyan szép volt a tenger. Jót beszélgettünk aztán visszamentünk a CCCB-be megnézni a Pantalla Global (Global screen) nevű videóinstallációs kiállítást. Arról szólt, hogy a (20-)21. században mindenhol képernyők vesznek körül, felvesznek és megjelenítenek életeket, kultúrát, történelmet, szemetet, zenét, politikát, sportot, filmet, stb. Nem mindegyik volt érdekes, de mindenesetre impresszív. Lucie elment jógázni én maradtam még egy kicsit, beültem a könyvtár-chillout szobájába, nyálat csorgattam a múzeumshopban, az udvaron deszkázó gyerekeket fotóztam és aztán csak úgy sétálgattam a környéken. 

Este spárgalevest főztünk Lucieval és cavat (spanyol habzóbor) ittunk, közben megjött a német lakótársa akinél egy szerb egyetemi barátja volt látogatóban, akiről kiderült hogy tud egy kicsit magyarul. Beszélgettünk a srácokkal, hogy milyen kicsi Európa, meg ki hogy bírja a válságot, és egyéb közhelyekről. 

Hétfőn reggel korán keltünk, Lucie dolgozni ment én meg összepakoltam és elindultam beszerezni egy pár dolgot. Április 23-a a katalán "Valentin-nap": St. Jordí és a könyv ünnepe amikor a nőknek egy szál rózsát adnak, a férfiaknak pedig könyvet. Ezt a saját tradíciót persze minden lehetséges eszközzel propagálják is, az egész belváros megtelt katalán zászlós szalaggal átkötött rózsaárusokkal és könyvespultokkal, így aztán elég nehezen lehetett mozogni az amúgy is turistákkal túlzsúfolt ramblákon. Már éppen kezdtem volna magamban morogni meg fáradni a bőröndhúzástól, de rájöttem hogy Rómában már hozzászokhattam volna a tömeghez meg hogy soha nem lehet normálisan elférni, szóval igazán nincs miért panaszkodnom. Fél 1-kor elindultam kedvenc repteremre, végigjártam a szokásos utat és procedúrát aztán csak ámultam megint milyen szép a tenger. Elhagytuk az egyik partot aztán mikor átértünk a másik oldalra, már ott is volt Róma. Persze itt még mindig nem olyan pöpec a tömegközlekedés mint a túlparton szóval nem volt rövid hazajutni, de végül csak megérkeztem. 

Kedden vissza a munkába, szokásos projekt-végi bonyodalmak és szinte totál kész tablók photoshop simogatása. Szerdán volt az olasz Felszabadulás ünnepe így a szabadnapot Anja hirtelen jött ötlete és az viszonlyag olcsó vonatjegyeknek köszönhetően Orvietoban töltöttük. Ez egy hangulatos kis város Rómától nem messze, egy vulkanikus tufa-domb tetején. Van szép gótikus dómja, sok más kis temploma, egy jó mély duplaspirál lépcsős kútja és finom bora. Ezzel nagyjából le is írtam a napunkat. :)

Csütörtökön dolgoztam, este olaszon voltam, aztán péntek reggel elmentem futni utána meg bementem az irodába, de semmit nem dolgoztunk. Kezdésnek megünnepeltük Lucia születésnapját tortával meg mindenféle péksüteménnyel aztán a főnökök végre konstatálták, hogy tulajdonképpen befejeztünk mindent. Max kitalálta, hogy akar még egy pár éjszakai rendert csinálni és ha akarjuk megmutatja nekünk a láványtervezés tudás fáját. Roppant hasznos Artlantis-tippek helyett csak azt néztük hogy helyez el 628 lámpát az épületek előtt-alatt-fölött-ben (tényleg nem túl mókás egy városnyi projektet bevilágítani, se a gép se az ember nem viseli túl könnyen:) de végülis sikerült és egész jó lett. A reggel bevitt édességmennyiség miatt viszonylag későn éheztünk meg szerencsére még "ebéd" előtt sikerült eldönteniük, hogy délután akkor haza is mehetünk és akkor végülis az is lehet, hogy nem jövünk be hétfőn. Bírom, hogy az utolsó pillanatban sikerült felismerniük, hogy ja hát akkor hosszú hétvége lesz... Néha úgy érzem elkéne az irodába Captain Obvious segítsége. (sok más témában is:)

Péntek este a Guggenheim kiállítást akartuk megnézni Anjával, de kiderült hogy az esti kedvezmény csak a római egyetemistákra vonatkozik, szóval maradt Pigneto. Aztán megjöttek Zsályáék akikkel egy SOS esti pizza után hazatértünk szerény kis hajlékomba.

Szombat reggel bekísértem őket a spanyol lépcsőhöz meg a Trevi kúthoz aztán én hazajöttem bevásárolni meg pihizni mert kicsit rosszul éreztem magam a hirtelen jött nagy melegben. Este elmentünk aperitivózni Montiba, aztán San Lorenzoban találkoztunk Anjával. 

Vasárnap délelőtt megnéztük a Villa Borghese parkot és utána úgy volt, hogy kimegyünk a tengerpartra Anjával de elég borús volt az idő, így inkább a városban maradtunk. Megnéztük a Piazza del Popolót, végigsétáltunk a Ripettán, megálltunk az Ara Pacisnál, aztán a Navona mögött akartunk kajálni, de titkos kis Antica Tavernámat úgy tűnik túl sokan felfedezték és nem volt hely. Átsétáltunk a Trastevere negyedbe, ott is nagy volt a tursitatömeg szóval elég nehezen találtunk megfelelő helyet de végül finomat ebédeltünk. Délután megnéztük a Capitoleumot, elsétáltunk Caracalla termájához aztán az útlezárások és biciklis-rendezvény (felvonulásnak alig nevezhető) miatt még jobban ellehetetlenített tömegközlekedéssel visszaszenvedtük magunkat a Piazza Veneziara. Fagyiztunk a már korábban bemutatott Frigidariumban aztán újabb szardíniás-konzerv busszal hazajöttünk. Vacsit főztünk, dumáltunk és viszonylag korán lefeküdtünk mert Veráék reggel a Vatikánban akartak kezdeni, de a változatosság kedvéért mára általános tömegközlekedési-sztrájkot hirdettek. :D Komolyan eljutottunk arra a pontra, mikor felértékelődik a BKV. 

Én egyelőre itthon maradtam, élvezem a nyugodt hétfőt. Elindult egy új hét és mindjárt kezdődik május, szóval repül az idő. Vele repülök én is:)

Múlt héten kedden írtam utoljára: azóta folyamatosan egy malájziai egyetemi campus tervén dolgozunk, sajnos egyre kevesebb lelkesedéssel. Persze hatalmas a terület és nincs idő (és egyelőre igény sem) rendesen megtervezni az egészet és egyes részeit, csak elő kell adni hogy is képzeljük el a különböző épülettípusokat. A modellezést múlt héten befejeztük, most csináljuk a tablókat, meglátjuk mi lesz belőle. A kinti iroda csinálja a számításokat meg az üzleti tervet, mi meg a design részét a tervekkel meg a videóval a kisebb város méretű komplexumról. Az én részem a kutatás&fejlesztési épületek (egy folyóval körbevett terület), a mecset és a konferencia központ. Jó hogy lazán lehet dobálózni az ötletekkel, de épp ezért néha súlytalanná válik az egész, nem tudjuk komolyan venni. Mondjuk, ha végre véglegesen rábólintanak a projektre és elindul a beruházás akkor nagyon durva lenne, ha megépülne valami egy olyan helyen ahová valószínűleg életemben nem fogok eljutni. Ezért is mondta a főnök Max, hogy majd el kell mennünk megnézni... persze  motiválni próbál, de mondjuk mire ezekből kiviteli terv lesz, nem tudom mennyiben fog hasonlítani az eredeti designra..

Pénteken elmentünk a lányokkal aperitivózni Montiba, szombaton délelőtt egy konferenciára akartunk menni Anjaval a MAXXI-ba, de az esőre való tekintettel túl nagy volt az érdeklődés és elfogytak a jegyek. Ezért aztán elmentünk megnézni a Henri Cartier-Bresson kiállítást. Délután bevásároltam, takarítottam, főztem stb. aztán este találkoztam Lilivel.

Vasárnap olvasós-elmerülős napot tartottam, délután találkoztunk a Firenzében megismert arcokkal körbenézni egy vintagepiacon. 

Szóval gyorsan eltelt ez az esős hétvége, és sajnos azóta is tart a rossz idő. Az irodában meg mindig 5 fokkal hidegebb van mint kinn, ami nyáron lehet, hogy majd jó lesz, de egyelőre nem olyan vicces... Tegnap olasz után Anjanál vacsiztunk, alapoztunk és tőle mentünk el egy koncertre a Circoloba. Texasi indie banda + olasz hipster közönség + 3 lány + csiccs-csiccs. Az eredmény egyértelműen csupa móka kacagás. Haha. Ma már nem nevettünk olyan önfeledten. 

Holnap megyek Barcelonába. (azt hiszem ez az egyik kedvenc magyar mondatom)

És holnap mutatják be Woody Allen legújabb város-imázs filmjét. Barcelona és Párizs után most Róma is megkapja a maga szerethető kliséit szépen fényképezve és eladhatóan intellektuális köntösbe csomagolva. Szeressük együtt:

Szóval sok idő eltelt mióta normálisan írtam blogot, de olyan nagyon sokminden azért nem történt. A hétköznapok elég hasonlóan telnek, dolgozom, olaszra járok és néha elmegyünk Anjával egy előadásra, egy filmre vagy csak simán beülünk dumálni valahova. Múlt hétfőn egy építész-építési társulat klubestjén voltunk, ahol a fenntartható város volt a téma és egy a Norman Foster+Partnersnél dolgozó olasz építész tartott előadást Masdar city projektről. Iszonyú érdekes volt látni, hogy a high-tech rendszerek mellett milyen egyszerű eszközökkel, az ősi építési elveket követve, azokból értelmes tanulságokat levonva határozták meg a város fő vonalait. 2007-ben kezdődött a tervezés, az első fázis már megépült, de teljesen csak 2020-ra lesz kész, és ez lesz az első olyan város a Földön, aminek 0 a Co2 kibocsátása. És ebbe még a növényzetet is beleszámolták, szóval elég durva, szó szerint zéró lesz. (elvileg)

Aztán a következő napokkal nem tudok sokat menőzni, mert végigmelóztuk az összeset. Este 7-fél8ig csináltuk az irodai melót aztán utána a pályázatot. Szerencsére hét elején volt egy kis pangás és tudtunk benn is foglalkozni vele, aztán a főnökök is tök rendesek voltak, odaadták a kulcsot nekünk, hogy ha akarunk bennmaradhatunk ameddig akarunk. Szóval tök jó volt mikor mindenki lelépett, pizzát rendeltünk, hangosan hallgattuk a zenét és nyomattuk a cuccot, ameddig még a rendes nappali buszokkal haza tudtunk jutni, utána meg otthon folytattuk. Pénteken délben volt a leadás, addigra a a főnökök is egész bezsongtak és tök kedvesen mondták, hogy legalább kicsiben nyomtassuk ki és mutassuk meg nekik. Szóval tényleg jófejek voltak, az elején én kicsit paráztam hogy esetleg rossz néven veszik, hogy "sutyiban" dolgozunk, de kiderült, hogy egyáltalán nem, sőt kvázi büszkék ránk, hogy ilyen plussz "kihívást" keresünk. Még azt is mondták, hogy szívesen segítenek ha kell valamit a renderelésben, vagy ha kérdezni akarunk valamit, de persze a végén már nem akartunk belemenni, mert már nem lett volna idő sokat változtatni. Na a lényeg a lényeg, hogy nagyon örülök, hogy végigcsináltuk, nem egy nagy cucc az egész, de sokat tanultam belőle.

Pénteken szuperül jöttek ki a dolgok, mert az ünnep miatt csak félnapot voltunk benn így délután volt egy kis időm aludni meg összekészülődni mielőtt megjött a Pandám. Anjával, Lilivel és a barátjával a Pigneto negyedben találkoztunk, aztán később a Termininél felcsíptük Zsoltot és Montiban beültünk egy üveg borra a Libreriaba. (ez a helyi Könyvtár klub, haha)

Szombaton reggel hősiesen felkeltem skypeolni Katókával és Dettivel, aztán még visszafeküdtem egy kicsit pihizni. Délután megnéztük az Auditorium épületegyüttesét és a MAXXIban lévő kiállítás-dömpinget. Este Liliékkel visszatértünk a jól megszokott Montiba. 

Vasárnap reggel elmentünk futni a Villa Adába, ami megint nagyon jól esett és a végén még hazafelé is kocogva jöttünk. Délután bementünk a központba sétálni meg fagyizni, de sajnos elég durván lehűlt az idő és még az eső is esett. Szóval fagyi helyett csak fagyoskodtunk és a kedvenc mozis könyvesboltomban nézelődtünk vagy egy órát aminek egymás hónapfordulós (és névnapos) keresztbeajándékozása lett a vége. Este Anjával és Antonióékkal mentünk aperitvózni, aztán a Cali évadzáróval zártuk az estét.

Hétfőn a pápa már a nyári rezidenciájából köszöntötte a híveket, ebből is látszik, hogy nem vitte túlzásba a munkát, végülis csak egy hosszúhétvégét kéne neki végignyomnia egy évben de akkor is lelép pihenni. Najó, biztos a vasárnapi urbi et orbi kifárasztotta. (amúgy itt van angol szinkronnal az egész és 13:25-nél a magyar köszöntés, a megtisztelő 13. nyelv volt a miénk a sorban a 60 közül) Szóval nagy volt a felhajtás, ami nekem nem annyira tetszett, dehát az olaszok már csak ilyenek. Az egész város tele volt amúgy, de nem igazán hívekkel, hanem a hosszúhétvége miatt még inkább megsokszorozódott turistákkal. 

A központban a tömeg-dzsungelen átverekedve magunkat az Argentinán találkoztunk Anjával, hogy megnézzük a Vatikántól nem messze lévő Trastevere negyedben található Villa Farnesinát. Úgy tűnt a városnak nincs nyugodt sarka, mindehol tele voltak az utcák. A villában kevesebb volt a turista de úgy tűnt, túl sok olasz tudja hogy itt bizony Raffaello freskók vannak és elég sokan kíváncsiak is voltak rá. Az idegenvezetés mellé még valódi reneszánsz zenét is játszottak szóval igazán autentik volt az élmény. Délután már csak egy kis shoppingra volt időnk, aztán hazajöttünk összepakolni, ebéd-vacsorát főztem és indultunk is a reptérre. 

Ma dolgozni voltam aztán egész normális időben hazaértem, minden korábban elhanyagolt üzenetemre válaszoltam, felmásoltam a képeket, együtt vacsiztunk a srácokkal aztán meg nekiálltunk takarítani, mielőtt még hazaér a házisárkány. 

Na, de most térjünk is rá Firenzére, mert kezdek fáradni. Egyszóval: szép. Bővebben: nagyon szép, eszméletlenül gazdag kulturálisan, építészetileg, tájképében, történelmében, hagyományaiban, stb. Olyan hely ahol azt a fajta sűrűséget érzi az ember, ami még a művészetek iránt kevésbé érdeklődőket is megfogja. Benne van a levegőben. 

És teljesen más mint Róma. Bár csak 220 kilométerre van, mégis mintha más világ lenne. Északias, ennek minden előnyével és hátrányával együtt. Mindenki beszél angolul, egyrészt mert tudnak, másrészt mert tele van a város amerikai diákokkal akik angol és amerikai magánegyetemekre járnak Firenzében. Szóval minden rájuk meg a turistákra van kitalálva. Ilyen például, hogy mindenhol belépőjegyet szednek. Minden egyes templomban, kápolnában és palotában. Persze minden szépen rendben van, vagy épp felújítás alatt áll, mégis borzalmasan idegtépő, hogy mindenhol sorba kell állni és aztán nem kevés pénzt kifizetni hogy végre bejusson valahova az ember. [Azt beszéltük Anjával, hogy persze mindez szép és jó, de mi lenne ha Rómában mondjuk csak 1 eurót kérnének a Pantheonért vagy Szt. Péter bazilikáért... de nem teszik, és talán ez így van jól. Itt alig beszél valaki angolul, és nincs minden 6 nyelven kiírva, mert nem minden a turistákról szól. Mert akármennyire is kaotikus és látnivalókkal meg látogatókkal túlzsúfolt ez a város, még mindig az itt élő emberekről szól, a valódi városi életről és nem a kirakatról. Zárójel befejezve.] Szóval pénteken este érkeztünk, szombatot végig városnéztünk, (most nem sorolom fel miket néztünk végig, de a lényeg, hogy mindenféle építészeti alapművet), aztán vasárnap korán keltünk, hogy beálljunk a sorba az Uffizibe, ahova röpke 1,5 óra után be is jutottunk. Naivan úgy számoltuk, hogy 3-4 óra végzünk, de végül több mint 5 órát töltöttünk benn. Nincs rá szó, hogy milyen gazdagok a gyűjtemények, többször meg kell állni, mert besokall a az ember. És a legviccesebb, hogy miután végigmész az egész olasz művészettörténeten, kifeléjövet csak úgy mellékesen mutatja egy nyíl, hogy ja, van külföldi festők-gyűjtemény is. Ami nem valami kamu kiállítás, más múzeum gondolom a főfőfőtermét odaadná ezeknek, itt meg csak úgy a sarokban kuporognak a Brueghelek meg Vélazquezek. Szóval miután szétfeszítette agyi kapacitásunkat a festészet (meg egy kis szobrászat), úgy döntöttük az Accademiát (az nagyon festészet) a következő alkalomra hagyjuk. Ebédre egy remek kis szendvicset ettünk egy zseniális vinotékában, utána még meg akartuk nézni a Santa Crocét, mert ott volt a szállásunk mellett, de ott is nagy volt a sor és drága a belépő, szóval inkább az Arno partján sétáltunk végig. Itt találkoztunk egy amerikai csávóval, aki először csak arra kért meg, hogy csináljunk róla egy fotót, aztán persze az egész élettörténetét előadta, hogy vallásfilozófiát tanult a Berkeley-n, aztán vmi bróker volt, most meg forgatókönyveket ír orosz filmekhez és 8 éve utazgat Európában. Hát valahogy nem estünk hasra, ő meg embereire akadt ha a modern kori társadalmak létkérdéseiről akar vitázni. Mindegy, végülis egy élmény volt. Legalább megmutatta a Piazza de Michelangelot, ahonnan tényleg elképesztő a kilátás az egész városra. Képek facebookon.

És csak hogy ne kapjatok művészet-túladagolást, egy kis poén a végére: annak emlékére, mikor még vizitúrán mi voltunk a Fanta-girls.

Miért is próbálok vasárnap este blogot írni? Amikor vasárnap reggel sokkal egyszerűbb.

Főleg, ha valamilyen beazonosíthatatlan vallási gyülekezet zenés-gitáros, hangosbemondóba artikulátlanul "éneklő", pálmaág-lengető felvonulására ébred az ember. És nem, nem mennek tovább, itt köröznek a környező utcákban. Komolyan, mintha nálunk tartanák a Szent Jobb körmenetet, és valamilyen latin szöveget recitál a mikrofonba a fő szószóló, csak éppen krisnás goa-ritmusokra. 

Na mindegy, csak azért volt fájó a korai ébredés, mert tegnap megtartottuk első házibulinkat. Először csak az olaszok mondták, hogy áthívnak pár embert szombat estére, aztán kitalálták,hogy legyen olasz-kínai est, csinálunk pár "vendégváró" fogást.... ez egészen pontosan 3 fajta tésztát, lasagnét, tiramisut, és 4-5 fajta kínai ételt takart. Plussz én csináltam 2 fajta bruschettát, egy sima paradicsomosat és egy körözött-szerűséget túró helyett ricottából. Kis naivan "csak csináljunk valamit, amivel megkínálhatjuk a vendégeket"-ről erre asszociáltam. 

Szóval a többiek elég durván bepörögtek, egész nap izzott a konyha, aztán meg átrendeztük a fél lakást és mindent egyszer-használatos terítővel borítottunk be... persze nagyon cukik voltak, hogy így lelkesedtek, de az előkészületek kezdtek egy olyan abszurditási szintet elérni, hogy kezdtem magam egy Örkény-novellában érezni magam, de szerencsére ekkor megérkeztek az első kínai vendégek. Akik annyira pontosak, hogy még előbb is jönnek az amúgy fél9-re meghirdetett (ez itt olaszul amúgy persze teljesen egyértelműen 9-negyed10et jelent) kezdéshez képest. 

Aztán persze tök jól sikerült az este, keletiek-nyugatiak, hangosak-halkak, meg csupa móka kacagás. A végéről azért a "játszunk karaoke-csapatversenyt" kihagytam volna, de élmény volt látni, mert először nem hittem a szememnek hogy mennyire élvezik ha a youtube előtt nyomorogva ósdi olasz számokat énekelhetnek. Na ennyit az estéről.

Az elmúlt két héten végig a Lugano-i szálloda pályázaton dolgoztunk és hát nem volt egy egyszerű menet... Az egyik főnöknek most született meg a kislánya és az ő távollétében kis fejetlenség honolt az irodában. Semmi extra, csak a szokásos olasz módja a munka megszervezésének... :) Hétfőtől kezdve páran éjszakáztak de végülis simán befejeztük, pénteken kinyomtattunk mindent és feladtuk futárral.

Múlt hétvégén Firenzében voltam Anjával, ami igazán jól sikerült kis kirándulás lett. Erről majd a következő postban írok részletesebben fotókkal együtt, mert most tényleg mennem kell. (Anjával egy külön pályázaton dolgozunk aminek pénteken van a leadása, és már a tegnapi nap is épp elég időt vett el ettől, pedig tényleg most kell megcsinálnunk.)

Szóval folyt. köv. nemsokára :)

Végre-valahára (kis jóindulattal) sikerül tartanom a vasárnap estét. Sőt, mitöbb: rövid leszek, tömör leszek, lesznek képek és még a végén videó is. Olálá.

Szóval szerdán kedvesnaplómmal kezdtem a napot, majd utána rendes nyugdíjas pár módjára ellátogattunk a közeli Villa Ada nevű parkba erdőbe hogy szép nyugodtan sétálgassunk fel-s-alá. 

Szépen megtornáztattuk öreg csontjainkat ezért úgy éreztük igazán megérdemeljük egy jó kis békebeli mozgófilm megtekintését. A csodás természeti környezetet a Piazza Ungheria irányában hagytuk el, ahol azonban a Hungaria kávézóba szerény nyugdíjunkra tekintettel nem tértünk be egy mokkára.

Viszont annál inkább kihasználtuk a szerdai kedvezményes nap és a némafilm előnyeit: a Mignon filmszínházban korhű berendezés és technikai feltételek mellett megtekintettük a L'artista című (fél)remekművet. 

Csütörtökön Tirrén-tenger parti piknikkel ünnepeltük március 15-ét, de képzeletben minden olasz zászlót elfordítottunk 90 fokkal. Este azért egy igazi olasz pizzával és borral állítottuk vissza a színek rendjét.

Pénteken reggel visszatértünk az erdőbe kicsit tájfutni a város közepén, ami azért érdemel említést mert jómagam és 191 centis pandám számára nemigen létezik olyan kényelmes közös tempó,  ami nekem még nem loholás, neki meg már nem tyúklépés. Ennek ellenére mégis sikerült vmi futás-szerűt imitálni, ami - hogy egy már korábban említett szerzőtársam szófordulatával éljek: nagyon jól esett. Befejezni.

Majd egy roppant érdektelen de annál szükségesebb kulcsmásolás, (mivel korábban egészen rejtélyes módon kapukulcs szó szerint kettétört) és egy korai ebéd után a kávénkat már a Pantheonnal szemben fogyasztottuk el. Szigorúan elvitelre, lépcsőn ülve, hiszen itt jobb a kilátás és nincs horriblis terasz-díj. 

Ezután megismételtük a szombaton beharangozott látványosságok megtekintését - ezúttal nappali fényviszonyok között. A Campidoglioval és a Fórumokkal kiegészítve tettük teljessé Zsolt koncepcionális turista-geg fényképalbumát, ami az 'As I see Rome' (ahogy én látom, szó szerint ahogy én nézem Rómát) angol szó(fa)viccre alapoztunk volna, de végül a fergetes humorérzék tovább süllyedt és sikerült az albumot Panda looking at things-re elnevezni. [Lassan érik a tumblr.] A lényeg, hogy kattintásra feltárul a tipikus látnivalók tárháza.

Aztán hazaugrottunk a bőröndért majd egy New Age Café nevű helyen aperitivóztunk, ami elvileg egy amerikai kávézó, de persze csak kamu az elnevezés, még itt sem beszél senki angolul. Cserébe viszont nagyon is gálánsak a koktélok elkészítésénél, így aztán nem várt jóhangulatban váltunk el a reptéri transfer busz árnyékában. Aztán persze egyedül bandukoltam haza, de ez már csak ilyen. 

Szombaton Anja riasztott, hogy most van nyitott-hétvége a Palazzo Madama-ban, menjünk nézzük meg, mert szép és még pár Raffaello festmény is van benne grátisz. Így aztán hát persze, hogy végigálltuk a sort a tűző napon! Csak 40 embert engednek be egyszerre, viszont ha már benn vagy, akkor fémdetektoros átvizsgálás és fejtágító videó megnézése után rendesen körbe is vezetnek. Annyi szépséghibája volt a dolognak, hogy az első mondatból kiderült, hogy rossz helyen vagyunk, mert amire mi voltunk kiváncsiak az a Villa Madama-ban van. Ez se nevezném csúnyaságnak, de az idegenvezetés elenyésző része szólt a művészetről, mivel a palota nem másnak, mint a dobpergés... a kétkamarás olasz parlament egyik felének, a Szenátusnak ad otthont. Így aztán volt szerencsénk elképesztő részletességgel megismerkedni a politikai rendszer és azt kiszolgáló bürokrácia minden egyes fogaskerekével, amit le sem tudok írni milyen szinten el van túlozva úgy igazi olasz módra, csak azért hogy azt a heti 3 napot amikor üléseznek, esetleg mondjuk tényleg végigdolgozzák. Ja és ha érdekel, hol varratják a személyzet egyenruháját, csak kérdezzetek. Szóval mit nekünk Raffaello, ha egy kis könyvben hozzánkvágják az olasz alkotmány teljes szövegét?! Az epic failt egy még epikusabb fagyival orvosoltuk, Anja ismert egy helyet ahol nemcsak elképesztő finom fagyit főznek, de a végén még olvasztott fehér vagy étcsokiba mártják a tetejét fejjel lefelé, így aztán megdermed rajta a csokimáz és valami olyan cukor-csoda jön létre hogy elalélsz. Erre való tekintettel este vacsi helyett csak szolídkodtunk a Pigneto környékén.

Ma meg kicsit félkómás hangulatban rendezgettem a képeket, takarítottam (Sarara megint rájött az ötperc, hogy milyen koszos a lakás, ami nevetséges, mert tényleg szép rendet tartunk, csak neki épp nincs más problémája amivel foglalkozzon... na mindegy, én próbálom normálisan kezelni a helyzetet de fiúk egyre nehezebben viselik) és a kis pavilonunkat tervezgettem. Kíváncsi vagyok holnap mi fogad az irodában, de addig is itt a múltkori 'kiállításmegnyitóról' készült (és enyhén agyonvágott) videó. 

Ja és ezt most nem teszem ki, szóval ha valaki esetleg mégis rábukkan és elolvassa, nyomja meg a gombot, kap egy libacombot.

Nem megy ez a vasárnap... de legalább most gyorsan leírom mi történt eddig, mielőtt feledésbe merülnek a dolgok.

Múlt hét kedd óta egy maláj egyetemi város tervén dolgoztunk, elég szoros határidővel. A beépítési terv már megvolt, "csak" az úthálózatot kellett átvariálni egy kicsit. Anjaval együtt tervezgettünk az elején, aztán mikor kész lett a végleges terv, ő elkezdte photoshoppolni, én meg megmodellezni az egészet sketchupban. Nem volt egy gyaloggalopp projekt, néha már a fejem kettéállt a 3D-s rajzolástól, de legalább volt annyi kreatív része, hogy szinte dobálni kellett az ad hoc homlokzatokat és tömegformálást a különböző funkciójú épületekre. Általában csináltam pár verziót aztán a főnök eldöntötte melyik tetszik neki a legjobban. 

Kedden és csütörtökön voltam olaszon, de amúgy semmi érdekes nem történt. Ja de, szerda meg csütörtök este Anjaval munka/olasz után beültünk egy kávézóba hogy dolgozzunk a pályázaton. Egyelőre még az ötletelésnél tartunk de lassan bele kell húznunk, mert nemsokára itt a leadás. (uncsi építész-részletek később:)

Pénteken meló után bevásároltam hogy mindent előkészítsek Pandám fogadására, aztán kimentem érte a reptérre. Természetesen a wizzair megint hozta a formáját, de szerencsére az utolsó transfer busz+utolsó nappali busz kombinációval simán hazaértünk. Szombat délelőtt egy klasszikus croissantos reggelivel kezdtük a napot, aztán végignéztük a szomszédos piac az élet minden területét lefedő kínálatát, majd a bőség zavarában végül csak 2 bakelitet vettünk meg:) Aztán megmutattam a helyi parkot, ami már első látásra nagyon megtetszett Zsoltnak. Ebédre végre megfőztem a jó magyar gulyást, ami még fehérrépa nélkül is elég jó lett, sőt állítólag még finomabb is mint otthon, egyes vélemények szerint:) Az egyetlen ember akinek volt összehasonlítási alapja, azaz evett mér valaha életében gulyást, elég részlehajló volt, szóval nem tudtunk objektív eredményt hirdetni. A többiek eléggé odavoltak érte, főleg a kínaiak, de nem tudtam eldönteni, hogy ennyire kedvesek, vagy tényleg ennyire ízlett nekik. De legalább lelkesen elmosogattak utána:) 

Délután sneak-peak szerűen körbemutogattam minden fontos látnivalót a Pandámnak, szóval jó sokat sétáltunk és végül a Les Affiches-ben kötöttünk ki aperitivozni; utána pedig a Trevi kútnál fagyiztunk egyet. 

Vasárnap reggel (délben) közös futással kezdtük a napot, olyan gyönyörű idő volt és az egész parkra olyan jó volt ránézni, tele volt vidám emberekkel, meg minden. Maradt a verőfényes napsütés szóval kb egy szál ingben indultunk várostnézni. A Piazza del Popolon mellett ebédeltünk a lépcsőn ülve és néztük a Villa Borghese parkjából lesüvítő deszkásokat meg görkorcsolyázókat. Aztán villamosra szálltunk és a Palazzetto dello Sportnál leszállva besétáltunk a MAXXI-hoz. Ez Zaha Hadid római remekműve, a 21. századi művészetek múzeuma. Az a fajta pure menőség ami még használható is. (képek később:) Én még az udvarától is teljesen odaáig-meg vissza voltam, szóval chilleltünk is egy picit egy capuccino mellett. Ezután egy elég hosszú séta következett a Tevere partján, ahol a végén már csak úgy számoltuk hogy hány híd van még hátra a Vatikánig. Többször meg kellett állni a "tölteni" a Pandám bicajos lábait mert elég nehezen bírták a gyűrődést, de végül egy sör az Angyalvár lábánál megtette a maga hatását és így lelkileg kiegyensúlyozva léphettünk be a szent állam területére. Megnéztük a Szent Péter bazilikát, ami még mindig lélegzetelállató de sajnos a kupolába nem jutottunk fel, majd legközelebb. Idő közben besötétedett, de még pont elcsíptünk egy napszemüvegárust, mert a Pandám úgy érezte égető szüksége van erre, enélkül nem tényleg nem lehet létezni itt. Szóval mindenkinek ajánlom, hogy a Mit ne hagyjunk otthon ha Rómába megyünk? c. lista első helyére most vésse fel a napszemüveget:)  

Ezután bevásároltunk, fagyiztunk mégegyszer a Trevi kútnál, majd összefutottunk Lilivel a Barberinin egy gyors megbeszélnivaló erejéig. Vacsira tonhalas spagettit főztem, boroztunk és megnéztünk egy Calit.

Hétfőn reggel együtt reggeliztünk a kedvenc kis kávézómban az iroda mellett, én bementem dolgozni, Zsolt pedig nyakába vette a várost. Este elég későn végeztem, nem tudtuk mi legyen a vacsival, bemenjünk-e vagy otthon maradjunk, végül Antonio hívott hogy együnk együtt, főz rákos-spárgás rizottót. Hát ez nem sikerült valami fergetegesre, annyira íztelen lett, hogy azzal poénkodtunk ezt adhatnák a kórházban a betegeknek diétás étrendnek de végül azért egy kis borsos-olivás pirítóssal jóllaktunk. Utána megnéztük az Utódok című filmet. Amit viszont a Milyen filmet ne nézzünk meg mostanában? c. lista első helyére ajánlok.

Kedden végre valahára befejeztem a campus sketchup modelljét az utolsó kis üvegkorláttal együtt, és munka után elmentük Lilivel és Anjával együtt San Lorenzoba iszogatni. Persze a Panda sörözött és csak röhögött rajtunk, mikor azon vacilláltuk, hogy kikérjük-e a második üveg bort, amit végül megtettünk így az amúgy sem szomorkás este egy vidám csiccsentéssel ért véget.  Folyt. köv. nemsokára.

Múlt kedden írtam utoljára, a vasárnap-esti blogírás megint nem jött össze, de most itt az idő összefoglalni mi is történt a múlt héten. A roppant fantáziadús címválasztás jelzi a kezdődátumot, illetve az irói vénám erős apadását.

Szóval szerda reggel elmentem futni a közeli parkba. Hát nem olyan egyszerű hely mint a Vérmező, ezért kb találomra összevissza futkostam a girbe-gurba utakon, így aztán elég mókás látványt nyújthattam a kutyasétáltó nyugdíjasoknak, akik cserébe mind pórázon tartották az ebeiket. Már kezdtem azt hinni, hogy én vagyok az egyetlen kocogó aki valamilyen öregekotthona magánkertbe tévedt, de aztán összetalálkoztam más bajtársakkal és feltűnés nélkül követve őket egy futópályára is ráakadtam. Ez olasz módra annyit jelent, hogy a betonra rányalnak kb 3 centi műgyantát egy összesen kb 100 méter hosszú körben, s ezt megfejelik még egy 60 méteres egyenes csíkkal. Mivel egyik sem az én stílusom, maradtam inkább a felfedezős kacskaringózásnál. Aztán Sarával lecsekkoltuk a szomszédos uszodát, egész jó és normális áron van a havi bérlet. Ma meg Benedettával voltam yogázni, de erről majd később. Na ennyi elég a fitness-wellness részből, lassan kezdem valami rossz női netes oldalon érezni magam. Annyi a lényeg, hogy nem engedem hogy a sok pasta a fenekemen landoljon:)

Aztán az irodában már éppen úgy volt, hogy befejezzük a pályázatot Salvador de Bahia városába, de végül még csütörtökön is azt csináltuk. Közben délután megérkeztek a barcelonai erasmus-os spanjaim, illetve először csak Iza Gdanskból és Kay Hamburgból. Maria Athénból jött volna de sajnos törölték a gépét, így csak csütörtök délután érkezett meg, ami azt jelentette, hogy kemény 20 órát tölt Rómában. Egyébként nagyon kis drágák, mert még korábban eldöntötték hogy találkozni fognak, de mikor megtudták hogy itt vagyok Rómában, kitalálták hogy idejönnek mindhárman! Szerda este a San Lorenzo negyedben aperitivóztunk és tényleg eszméletlenül jó volt újra találkozni  meg dumálni velük. Csütörtökön végre leadtuk a pályázatot aztán mentem is be a hozzájuk. Mikor odaértem, Mariaval előadtuk a leggázabb sikítós-ölelős-találkozást a spanyol lépcsőn, dehát ez már csak ilyen:) Aztán a Piazza Navona környékén sikerült találnunk egy tök jó kis tavernát ami végre nem turistákkal van tele, és ráadásul finomat főznek megfizethető áron. Vacsi után visszamentünk a hostelükhöz mert Izáék az északi vérmérsekletüknek megfelelően egész nap egy szál pulcsiban mászkáltak, de este 10 körül már azért jól jön egy kabát még nekik is. Aztán csak úgy császkáltunk körben a városban, hogy Maria minél több dolgot lásson, majd végül Trasteverében beültünk egy bárba. Végül persze nehéz volt elbúcsúzni, de remélem előbb-utóbb újra találkozunk.

Addig itt egy kép, csak hogy ne legyen olyan unalmas a sok szöveg:)

Amúgy pont jól jöttek ki a dolgok, mert pénteken délelőtt csak később kellett bemennem és akkor sem dolgoztuk halálra magunkat. Mondták, hogy kezdjem el nézegetni a Lugano-i szálloda pályázatot mert áprilisig ezen fogunk dolgozni. Szóval egy svájci szállodát kell teljesen újratervezni (gyönyörű helyen a városban, egy közvetlen tóparti telken ahol a régi épületeket teljesen lebontják) és rajtunk kívül mg 4 másik irodát hívtak meg a pályázatra szóval egész komoly a dolog, meglátjuk mi lesz belőle.

Este elmentünk Saraval a Circoloba bulizni, mert végre végzett a vizsgáival. A hely amúgy tök jó, máskor egész minőségi koncertek vannak, de most DJ Paco volt a porondon. Az otthoni Pákóhoz képest persze fényévekkel élvezhetőbb zenét játszik, de azért hallottam már nála jobb francia dj-t is. (és nem David Guetta-ra gondolok, haha:)

Szombaton kialudtam magam, bevásároltam és bevágódtam kedvenc pályaudvarom TrenItalia ügyfélszolgálatára. Minden jó ha vége jó alapon teljes meglepődésemre a múltkori milánói szupervonatos jegy árának nem 25, hanem 50%-át térítették vissza nekem (a késés miatt), amit egy az egyben fel tudtam használni a firenzei jegyek megváltására. [Március 23-25-i hétvégén Anjaval Firenzébe megyünk és gátlástalan architect-addictek leszünk..:]

Szombat este Sara haverjaival és Cesaréval (igen, ez a név még mindig az egyik kínai srácot takarja) kiegészülve indultunk el otthonról. Persze ilyenkor parkolóhelyet találni Trastevere környékén teljesen esélytelen és ezt végül nekik is sikerült belátni, mikor már harmadjára cirkáltunk végig a Tevere jobb- és balpartján. Aztán végül inkább a Ponte Milvio negyedben álltunk meg, amit én egyáltalán nem bántam, mert igaz tökvéletlenül de végre-végre sikerült egy olyan bárt találnunk, ahol normális zenét játszanak. Jó volt az idő, jót beszélgettünk és tényleg megváltás volt, hogy végre nem a szokásos röhejesen romantikus olasz popzene hanem a jó kis the Black Keys szólt a háttérben:)

Vasárnap tettem-vettem, függönyt mostam meg hasonlóan elképesztő izgalmas dolgokkal foglalkoztam aztán délután találkoztunk Lilivel. Ő tegnap érkezett meg, még lakást keres és nemsokára kezd az irodában. (eredetileg egy dán lány jött volna velem együtt, de valami miatt nem tudott jönni, aztán újra meghirdették a gyakorlati helyet és végül őt választották) Hiába járunk egy szakra, eddig nem igazán ismertük egymást, de tök jófej és ügyes lánynak tűnik. Megbeszéltük, hogy nem fogunk magyarul beszélni az irodában, de persze ha valami gáz van, segítünk egymásnak. 

Ma egy vidéki villa belsőépítészetén dolgoztam, aztán meló után rögtön mentünk is Benedettával jógázni. [ő a másik kedven kollegám, de nem építész, hanem művészettörténész és az iroda PR-dolgait intézi, amúgy meg Pier Luigi Nervi dédunokája, elég menő] Nagyon jól esett újra tornázni, de nem is az óra hanem az oda-vissza vezető út volt az igazi élmény: Benének ugyanis egy igazi régi angol MINIje van, amit még a 18. szülinapjára kapott. (most 30) Alig lehet benne elférni, állandóan tölteni kell, vagy szerelőhöz vinni, ha esik az eső akkor a nyitható tetőnél kicsit beázik, de egyszerűen zse-ni-á-lis az a kocsi!!! TIMI loves MINI. Jó éjt!

Hello szia szevasz, van nálatok terasz? nincs? és azt nem tudod, hogy a Timi miér' nem blogot? mi van már ezzel a lánnyal? 

Nahát most elmondom:

múlt héten végig egy újabb csodás villaparkon dolgoztam, de ezúttal Malájziába. Annyi előrelépés volt a dologban, hogy itt nem csak áttervezni kellett, hanem kvázi kitalálni az egészet. A főnököm elmondta hogy kb mire gondolt, vagy mondjuk úgy inkább, hogy olyan laza olaszos neo-impresszionista módon felvázolta a vízióját. Sajnos a gondolatolvasó-skilljeimet még nem fejlesztettem tökélyre, ezért az elején nem nagyon tudtam mit is vár tőlem, csak annyit sejtettem, hogy egymástól karakteresen elváló elemekből álljon össze a homlokzat, hogy a sorházas beépítés ne válljon unalmassá. Egyik reggel ráhangolódásképpen elkezdtem Theo von Doesburg-féle kompozíciókat rajzolgatni, ami nagyon megtetszett neki, mondta is, hogy ja nincs új a nap alatt, ő is ilyesmire gondolt, szóval így született a "felrobbantott De Stijl-projekt". Aztán meg azt mondta szkenneljem be a rajzaimat mert majd azt küldjük a megrendelőnek, ja persze:) Közben kiderült, hogy még a telek sem biztos, úgyhogy ráérünk még rajzolgatni.

Csütörtökön megjött Anja unokatestvére látogatóba, együtt ebédeltünk aztán este elmentünk aperitivo-zni. Ez azt jelenti, hogy este 6 és 9 között a bárokban és éttermekben az italod mellé választhatsz a házias svédasztal finomságai közül. Mindhárman boros hangulatban voltunk, szóval egy üveg Chardonnayt kértünk és hát nagyon beletrafáltunk:) Mindenkinek ajánlom, aki azt hiszi Olaszországban nem lehet jó fehérbort inni, ezt nagyon eltalálták. Azért szeretek Anja-val lógni, mert hasonlóan ironikus a humora mint nekem, plussz az unokatesója is csak tovább erősítette bennem a sztereotípiát, hogy a szlovének jó arcok. Szóval el lehet képzelni, 3 csipős nyelvű csaj + 1 üveg jó bor, hát nem sokmindenen hagytuk rajta a keresztvizet az biztos...

Pénteken aztán ugye hazamentem, a nagy meglepetés-hétvégét már leírtam az előző bejegyzésben. Hétfőn új projektet kaptam, de csak úgy lóhalálában, este 6 órás leadással. A maláj nemzeti tollaslabda központra adott javaslatunkat kellett átdolgozni a megváltozott büdzsére való tekintettel. Egész konkrétan elhagyni a gyakorlópályákat magába foglaló épületet. Oké, ez a tollaslabda dolog elsőre röhejesnek hangozhat, de ott náluk nemzeti sport és a miniszterelnök felesége tolja a szekeret, akinek állítólag nagyon bejött a labda röppályáját idéző íves formavilág, szóval reméljük lesz belőle valami. Persze most az olcsósítással ugrott a szép kis asszimmetrikus kompozíció, és maradt egy bazi nagy stadium, de szerencsére nem az az unalmas fajta! Persze nekem eddig csak annyi részem volt benne, hogy egész nap szanaszét photoshoppoltam magam, próbáltam újra összetákolni a meglévő tablókat, ezerrel ment a látvány-metszet rajzolás, meg a diagram-alaprajz cicomázás, de muszáj volt pörögni, mert este tényleg el kellett küldeni. Közben persze a render-idők a főnökök Mac gépjein se lettek rövidebbek, de végül csak sikerült befejezni. Kíváncsi vagyok, mikor hallunk róla legközelebb.

Kedden este volt az első olasz-órám. Még előző héten Sara meg az egyik barátja találtak egy iskolát, ahol tök jó kurzusok vannak Lazio tartomány által támogatott kedvezményes árakon. Nagyon belelkesedtek, hogy angolul akarnak tanulni, Domenico elkezdett egy főzőtanfolyamot, én megtaláltam az olasz-szekciót, de a reklámgrafika is érdekelt. Persze az olasz szervezőkészség itt sem hazudtolta meg magát, sikerült olyan idióta időpontokra tenni az órákat, hogy örültem hogy legalább egy olasz-csoportot találnom magamnak kedd-csüt estére. A suli amúgy nagyon cuki, egy sima általános iskolában tartják az órákat és a dotált áraknak persze megvan a maguk demográfiai-szűrő hatásuk... Szóval mind származásilag, mind életkorban elég vegyes a csoport, de nem baj, legalább élet-szagú. Azt hiszem pár antropológus elalélna ha meglátná a díszes kompániát... :) (elég róla annyit, hogy asszem én vagyok a legfehérebb és a legfiatalabb)

Szerdán megérkeztek az új kínai lakótársaim, 2 srác akik február elejétől kivették az üresen álló szobát, de eddig valahogy nem kapkodták el a beköltözést. Néha hoztak egy-két bőröndöt, majd később elvétve még több csomagot és szerdán úgy tűnt itt is alszanak, de aztán további 3 napig nem tudtunk róluk semmit. Csak annyit, hogy Césárénak meg Alessandrónak hívják őket. Ja persze. Ezen jót poénkodtunk, hogy ennyi erővel én meg Donatella leszek. Aztán mikor nem bírtuk tovább, rákérdeztünk az igazi nevükre de mikor félórás próbálkozás után sem tudtuk még csak imitálni sem a nevük elfogadható kiejtését, megegyeztünk abban, hogy mégse olyan rosszak ezek az olasz nevek. Egyébként európai történelmet tanulnak a Sapienzán, meg újságot írnak egy nemzetközi kínai szervezetnek. Azóta a konyhába is bepakolták a cuccaikat, mikrónk amúgy még nincs de már szuperspeckó rizsfőző készülékünk van, meg egy akkora üveg szójaszószunk hogy nem tudjuk a fűszerek között tárolni, mert leszakad a polc.

Közben új projektet kaptam: most már én is a brazíliai várostervezős pályázaton dolgozom mert vészesen közeleg a határidő. Ennek ellenére csütörtökön alig lehetett dolgozni az irodában annyira rá voltak pörögve az esti kiállításmegnyitóra. Van ez a rendezvénysorozat a stúdióban, hogy kb minden hónapban meghívnak egy művész-építészt hogy állítsa ki a munkáit. Merthogy Bicuadro és B-side of architecture, most egy régi egyetemi barátjuk Gianfranco festménysorozata volt terítéken. Persze ment a PR ezerrel, kicsit túllihegték a dolgot, de amúgy tényleg jó volt, mert totál kinyalták az irodát és aztán boldogak voltunk mert sokan eljöttek és nem tudom hány újság írt róla.

Aztán csütörtökön későn este megérkezett az első látogatóm!! A Ki látogatja meg Timit először? című verseny győztese a surranó-pályáról hirtelen felindulásból becsusszanó, dobpergést kérek...Pepi!!! Szegénykém alig várta hogy a csodás Ryanair út után végre hazaérjünk, erre sikerült rögtön első este jól megsétáltatnom. Pénteken egyedül merült az ókori romok tengerében míg én dolgoztam, aztán megtapasztalta milyen is szó szerint véve a római tömegközlekedés. Este együtt vacsiztunk Sarával és Domenicóval, aki nagyon kedves csak egy kukkot nem beszél angolul. Ennek ellenére igen közlékeny hangulatában volt és feltétlenül úgy érezte meg kell osztania Pepivel, miért és hogyan is lett szobrász. Legalább akkora élmény volt nekem fordítani, mint neki hallgatni az olasz szófosást:) 

Szombaton reggel (aka délben) egy isteni capuccino+cornetto menu elfogyasztásával indítottuk a napot a Spanyol lépcsőn. Aztán barokk-Róma napot terveztünk, de nekem be kellett iktatnom egy kis skypolást, Pepi meg elment addig megnézni az előző napról lemaradt Colosseumot. Szóval kis kitérő után de végül csak eljutottunk a Borromini-Bernini remekművekhez. A Piazza Navonán ebédeltünk a lemenő nap fényében és a Trevi kút felé menet egy kisebb ismeretlenebb templomban lélekzetelálító Caravaggio festményeket is megnéztünk. Fagyiztunk, fényképeztünk majd mikor kezdett feltámadni a tömeg-iszonyunk a kútnál, visszamentünk a Pantheonhoz hogy a délutáni mise után be tudjuk menni. Utána találkoztunk Anjával és elmentünk a Trasteverébe aperitivózni. Mindezek után beültünk Anja egyik kedvenc kávézójába, ahova estére valami DJ-set bekamuzva, ezzel Pepi remek betekintést nyerhetett az olasz zeneipar bugyraiba... 

Vasárnap sem kapkodtuk el az indulást, először letettük a Terminiben a csomagot, majd ajándékot néztünk és nyomtunk egy brunch-ot. Aztán a Spagnától elsétáltunk a Tevere partjára ahol kiélveztük a "budai" oldal nyugis, kicsit párizsias hangulatát. Elsétáltunk a Szt. Péter térre, de itt ismét turisták tömege várt a belépésre és mivel nem akartuk sorban állással tölteni a maradék időt, inkább elindultunk visszafelé hogy megnézzük még egyszer nyugisan esti kivilágításban a Trevi kutat. Aztán már épp azon agyaltunk mi is legyen a vacsorával mikor a Barberinin tök véletlenül ráakadtunk egy Pepy's bar nevű helyre! Egyértelmű volt, hogy ez kell nekünk, nem is csalódtunk remek a mojito és finomak a kaják. Ez az aperitivo tényleg jó találmány. Még egy nagyot beszélgettünk, aztán visszametróztunk a Terminihez, felvettük a bőröndöt és nem volt más hátra mint a búcsúzás. Najó, még az az apró kis bökkenő is felmerült, hogy se a transfer busz se Pepike előre megváltott jegye nem volt sehol, de előbb-utóbb mindkettő megoldódott:) Tényleg nehéz volt a búcsúzás mert olyan jól telt a hétvége, de megegyeztünk abban, hogy ez a pár nap nem volt elég, vissza kell még jönni egyszer:)

Aztán hazafelé jövet a buszon kiötlöttem, hogy kinevezem a vasárnap estét a blogírásra, mert nem akarom elhanyagolni, de azt sem akarom, hogy állandóan ezen kattogjak, meg olyan izé kitenni mindig facebookra, de közben meg nem várom el, hogy folyton csekkoljátok, és akkor majd így szépen beáll a ritmusa, stb. stb. Hát most hétfő van, sőt igazából kedd, ebből látszik mennyire sikerült a csodás teóriámat a valóságba átültetni... 

Na sebaj, majd legközelebb. See you Sunday!

Na, hol voltam a hétvégén??? Otthon. Az egész hétvége a ledöbbentéses-örömszerzés és a nem várt, de annál vidámabb viszontlátás jegyében telt. A végén már annyira belejöttem a meglepetés-szerepbe, hogy már csak a piros masni hiányzott a fejemről. Na de kezdjük az elejéről:

Péntek éjjel fél1-re értem Ferihegyre (a wizzair malmai teltház közeli foglaltságnál nem igazán őrölnek zökkenőmentesen) ahonnan első utam kedvenc kis bandám előre egyeztetett házi iszogatására vezetett, ahol az volt a terv, hogy majd jól meglepődik mindenki, de leginkább Zsolt. Csak annyi volt a bökkenő, hogy időközben Életem értelme már el akart menni egy másik buliba, de végül a frissen beavatottak közreműködésével és Fruzsó csizmáskandúros-nézésével sikerült ott tartani és hát priceless volt az áll-leesés. (még egyszer nagyon köszi Vercsinek a szervezést, a példaértékű titoktartást és az SOS problémamegoldást!!:) 

Szombaton folytatódott a móka: ebédkor Apukámat leptem meg születésnapja alkalmából. Kis olasz ajándékaim mellé még estére foglaltam jegyet a Budapest Jazz Clubba, ahol a Pataj jazz quintet egzaltáltan virtuóz tagjai feszegették a könnyen emészthető jazz határait. Utána felugrottam Gyufáékhoz a Baross utcába egy pipe-ra, dumáltunk és felmerült egy össznépi római vakáció lehetősége is, én benne vagyok:).

Vasárnap az i-re a pontot Anyukám meglepése tette fel, aki a Bátyám születésnapja alkalmából hívott minket ebédre, de így őt is utólag fel tudtam köszönteni. Persze unokatesóim is meglepődtek mikor megláttak a kocsiban, de aztán megnyugodtak a kedélyek, felköszöntettük az ünnepelteket és finomat ettünk. 

Délután bementem Nagypapámhoz, aki olyan drága volt, hiába tudta, hogy jövök mégis úgy meghatódott. Beszélgettünk, őt is felköszöntöttem előre aztán elbúcsúztam tőle, mert lassan már indulni kellett a reptérre, de aztán kétszer is még visszamentem, olyan nehéz volt otthagyni ahogy pityeregve integet az ajtóban.

A hazaút ugyanolyan nehézkesen ment, mint odafelé, fél órát álltunk a béna reptéri buszon a hidegben és a kismillió kézipoggyász elhelyezése sem volt egy könnyű menet. A tolakodó tömegben eljutottam odáig, hogy egyáltalán nem érdekel hova ülök és melyik ablak mellé, úgyis csak az egyik bazi nagy fényszennyezésből repülünk át a másikba, csak hadd tegyem le a csomagomat és kész. Aztán végül mégis tök jó helyem lett és még aludni is tudtam egy kicsit. Szerencsém volt a transzferrel és még az utolsó éjféli buszt is elcsíptem ami rekord idő alatt repített haza. 

Szóval hazaértem. Vagyis ideértem. Jó volt hazamenni, otthon lenni és örömet szerezni a szeretteimnek. Remélem megérte, mert baromi nehéz volt titokban tartani, azt hiszem soha többet nem csinálok ilyet. (Vagyis Ti higgyjétek ezt légyszi, haha:)) 

[Hogy a múlt hét eseményei ne tűnjenek el nyom nélkül majd külön írok róluk, de most megyek aludni. Buona notte!]

Ott tartottunk, hogy felszálltam a buszra, ment az örömködés ezerrel, ami nemcsak csodás személyemnek hanem az útközben elfogyasztott pálinkamennyiségnek volt köszönhető. Ők péntek este 8-kor indultak Pestről szóval már kerek 12 órája a buszon ittak tehát elég nagy fórban voltak velem szemben ellazulás terén. Szóval szép kis társaság gyűlt össze, a busz kis univerzuma magában foglalta a mai magyar valóság legtöbb szociológiai csoportját: konszolidált egyetemisták (haha) és/vagy fiatal pályakezdők, tapasztaltabb örökifjak, tetovált tinédzserek és Mezőkövesd gyöngyszemei. Hogy ne maradjanak ki a megkeseredett középkorúak sem, őket a tapló sofőrök képviselték. Szóval vidámság az volt bőven és szép lassan mindenkinek egyesével sikerült feltennie a kérdést, hogy miért Milánóban szálltam fel, én meg szépen elmondtam hogy Rómából jöttem, híres mesterségem címere... amit vagy nem fogtak fel vagy nem látták a karikákat a szemem alatt, mert többen azt hitték hogy csak úgy odalibbentem a benzinkúthoz vagy hobbim ott malmozni, egyszóval én lettem a milánói csaj. 

Az úton elég jól haladtunk és csodás vidékeken mentünk keresztül, hiszen az olasz-francia partvidékről kapaszkodtunk fel kb 1800 méterre, Val d'Allos La Foux nevű településére. Természetesen a turnusváltásra érkeztünk meg, aminek pöppet téli balatonsound hangulata volt ahogy a belga meg dán fiatalok gurulós-bőröndös hadain kellett átverekedni magunkat. Az apartmanok elosztása teljesen random módon történt a kattant francia tulajdonosnő épp aktuális elmeállapota szerint, mi Mezőkövesd gyöngyszemeivel kerültünk egy emeletre. Tényleg nem direkt volt, de szinte szó szerint mindenki Mezőkövesdről jött, a végén már azon hülyültünk, hogy akkor most kiürült a város? Az biztos, hogy a szomszéd apartmanban volt onnan autókereskedő, kidobófiú és egyéb vállalkozók, akik le sem merem írni hány liter pálinkát hoztak magukkal, maradjunk csak az "ipari mennyiség" megnevezésnél. Már az első este elég meredekre sikerült, természetesen mindenkivel kellett welcome-koccintani, aztán pertut-inni majd ezt folytatni mindenféle címszó nélkül a végtelenségig. És volt aki mindezek után még "bulizni" elment, mi csak fogtuk a fejünket hogy biológiailag hogyan lehetséges az, hogy egy 20 órás végigvedelt buszút és egy ilyen este után másnap még életben vannak... És még csúszni is kijöttek.

A pályák amúgy ez elején egész jók voltak, mert pont előttünk esett a hó és több felvonóváltással ugyan, de még Pra Loup-ba is át lehetett menni. Az időnk is jó volt, többnyire sütött a nap de elég hideg volt, végig repkedtek a mínuszok szóval a 4-5. napra már sajnos elég jeges lett minden. A napok amúgy elég egyformán teltek, reggel összekészülődtünk, napközben csúsztunk, hüttéztünk meg egy csomó videót csináltunk Kamesz GoPro-ival, amiket este rendszerint hatalmas röhögések közepette visszanéztünk. (ezek olyan kis profi kamerák amiket sisakra, kézre, a deszkára vagy egy mellpántra lehet szerelni és nagylátószögben felvesznek mindent HD minőségben) Délután általában bevásároltunk, uzsiztunk, lementünk a fürdőbe vagy csak simán pihentünk; este vacsitfőztünk és nagyokat dumáltunk majd pedig tovább folytattuk az egészségkárosító életmódot, amit a blog nem-anoním mivolta miatt inkább nem részletezek. 

Szerda estére volt meghirdetve közös buli, képzelhetitek mennyire pörögtem a fergetegpartira ha szemüvegben és félig bicegve mentem el rá. (Aznap délután estem egy nagyot de úgy, hogy azt hittem a térdvédő a térdem belső oldalán jön ki a lábamból.) A buli természetesen pont olyan volt, mint amire egy kis sífalu zenés bárjában számítani lehet, megfejelve a helyzetet egy csomó magyarral. Ezt most lehet hogy szemétség kibeszélni, de csak a férfi barátaim érdekében teszem, hogy így ne akarjanak csajozni: épp verekszem át magam a tömegen a WC felé, mikor nem enged tovább egy csávó és rákezd, hogy 'Hé, figyi má', jajj de szép vagy, te melyik busszal jöttél? Jajj, hát várjál már, te biztos nem is busszal jöttél, hanem hintóval!!!'  ... csak néztem rá, hogy ez most komoly?!

A következő napokban nem történt semmi érdekes, csak egy kisebb lavina és egy elszabadult board, mindkettőt sokkal viccesebb volt felvételről végignézni mint élőben átélni. Amúgy az örök igazság most is igaz, hogy 10-14 boardos nem tud együtt mozogni, szóval mi többször leváltunk a társaságról, amúgy is jobban élveztem amikor a pandámmal kettesben csúsztunk, forraltboroztunk, élveztük a francia konyha kulináris remekeit (mint pl. bagettbe csomagolt sültkrumplis szendvics) vagy csak szimplán chilleltünk a téli napsütésben.

Sajnos a hét elég gyorsan eltelt és szombat este megint ott találtam magam, hogy Milánóban vagyok, le kell szállni a buszról, el kell mindenkitől búcsúzni és ott maradni egyedül az éjszakában. Győzővel bemetróztunk a központba, nekem 23.20-kor indult a vonatom vissza, addig még bőven volt időm benézni a Yamamaybe meg a Feltrinellibe. Gondoltam ez két dolog (fehérnemű és könyv) amit legalább biztosan be tudok tenni a táskámba és nem hagyom el. :) Visszafelé egy sima helyi járattal jöttem, ami mellett a peronon szinte több rohamrendőr állt mint felszálló utas. Ekkor kezdett gyanús lenni, hogy itt valami nincs rendben, de azt álmomban sem gondoltam volna, hogy több mint másfél órába telik mire a kalauzok kezdenek valamit azzal a 20 focidrukker idiótával aki nem volt hajlandó kifizetni a jegyet. És igen a kalauzok, merthogy a rendőrök csak díszletnek álltak ott, nem csináltak az égvilágon semmit. És persze hogy a főnyeremény vagonba szólt a jegyem, de legalább a kis 6 fős kalickánkban egész normális emberek ültek. Viszont nem volt fűtés így az órák elteltével a testhőmérsékletemmel együtt az életkedvem is egyre csökkent. Cserébe viszont valami rejtélyes és csodálatos módon behoztuk a késést és pontban 7.20-kor megérkeztünk Róma-alsóra! Innen már csak haza kellett vergődnöm, ami szinte gyaloggaloppnak tűnt a sok szívás után... Azért egy megváltással ért fel mikor végre bezártam magam mögött az ajtót és azt mondhattam 'otthon' vagyok. 

Időközben végre bekötötték hozzánk a zsír új netet, de először rendbe szedtem magam, és csak utána engedtem a 9 teljes napra kizárt virtuális világ szippantásának. Aztán együtt ebédeltünk Saraval, délután pedig Anjaval találkoztunk a Campidoglio-n és megnéztük Leonardo és Michelangelo rajzairól egy kiállítást. Az a vicces, hogy még a magyar IPM-ben olvastam róla hogy ma zár szóval elég nagy volt a tömeg, de megérte, mert olyan fantasztikusak voltak a rajzok, annyira durva volt végignézni őket, a végére már szinte zsongott a fejem. Utána elmentünk egy bárba kipróbálni az aperitivo-t és bármily meglepő ez itt nem valamilyen étkezés előtti piát takar hanem egy ilyen kis házias svédasztalt, amiből a mindenki kedvére választhat az itala mellé. Mi egy-egy pohár remek borral neveztünk be a terülj-terülj asztalkámra szóval igazán nem lehet okom panaszra, teljesen kisimult idegszálakkal búcsúztam el a héttől. 

Tanulság: snowboardozni jó. Aki nem hiszi, nézze meg az Art of Flightot. És hallgassatok The naked and famoust, nagyon jok!! 

Végül pedig pár kép a hegyekből, valamint pár szösszenet a múzeum udvaráról és tetőteraszáról. (bocs a minőségért, telefonnal készültek)

Nemsokára újra jelentkezem.  Arrivederci! 

Sziasztok, visszatértem és újra írok, ismét magyarul, hagyom ezt az angol marhaságot, úgysincs semmi értelme. Ma rátaláltam a pénzértmindent-ről ismert Szerda Úr új blogjára, hát elég kemény, kell hozzá gyomor, de cserébe garantált a sírva röhögés.

Szóval megjött a kedvem az íráshoz, meg történt is jópár dolog mióta utoljára jelentkeztem, így ez sem lesz egy rövid menet, de inkább el is kezdem:

Múlt előtti pénteken délután 2-kor (!) indultam el az irodából a 19.20-as vonatomhoz... és mindezt Anja tanácsára, aki kb 11-re ért be az irodába elég zaklatott idegállapotban, mert gondolom ugyanúgy kb fél9-kor indult el otthonról. Tehát leesett az első hó Rómában és nemhogy esett, nem is akarta abbahagyni. Persze mindenki el volt ájulva a gyönyörűségtől, ilyen nagy pelyhek ritkán hullnak az égből, komolyan szinte könnybe lábadt a szemük, nekem meg már forrt fel az agyvizem ahogy kb 2 percenként csekkoltam a TrenItalia honlapját, hogy éppen melyik járatokat törölték. Mert persze néztem reggel híradót, válsághelyzet északon, bezárt iskolák, járhatatlan utak, stb. de persze mindez Bologna meg Milano környékén, gondoltam Rómában nem lesz gond. Hát persze hogy de. Egész egyszerűen számukra totálisan kezelhetetlen állapot amikor 0 fok vagy az alá esik a hőmérséklet. Nem bírtam felfogni, hogy miért olyan eszméletlen meglepő nekik az, hogy tél van és ilyenkor bizony esik a hó, de rá kellett jönnöm, hogy náluk ez kb egy földrengéssel ér fel, mindenki elveszti a fejét, de legalábbis kiesik a kezéből bármit csinál és legjobb ha nem is csinál semmit hanem otthon marad. Mikor csütörtökön este bementem a Terminibe kicserélni a vonatjegyem körülbelül nyolcszor kérdezték meg tőlem, hogy biztos el kell-e utaznom, egyáltalán minek megyek bárhova is, miért is nem maradok otthon a hétvégére, hiszen holnap azt mondják esni fog! Értitek nem az a megoldás, hogy minden működik szépen tovább, hanem az ha mindenki inkább otthon marad. Ezt persze mostmár tudom, hogy bármily röhejes is, komolyan gondolják, de akkor még naiv kis utazó voltam... 

Ott tartottunk, hogy az iroda teraszablakán keresztül bármuljuk a hóesést, Anja a hisztiroham, én az idegösszeomlás szélén, az olaszok meg csak ugratnak, hogy hát Timi nem mész te sehova, de ne idegeskedj, egyél egy kis Nutellát. Ja, mert persze az mindent megold. Én kötöttem az ebet a karóhoz, hogy nehogy már, ez csak egy kis hóesés, nem lehet semmi gond. Aztán mikor Anja nem bírta tovább és 1-kor elindult haza, mondván hogy én nem ismerem ezt a várost, ő viszont igen és tényleg nem akar hétvégére az irodában rekedni, inkább elindul mert talán még van esély rá hogy hazajut; kezdtem berezelni... neki csak pár kerületen kell átvergődnie magát, nekem meg potom 500 km-re lévő Milánóba kéne eljutnom, szóval mikor küldött egy kétségbeesett smst az utak helyzetéről, kezdtem komolyan venni a hisztirohamát és úgy döntöttem én is inkább elindulok.

Elsétáltam egy nagy kereszteződéshez, ahol sok busz megáll, egy pont előttem ment el, de gondoltam itt úgyis percenként állnak meg buszok, majd megyek a következővel. Aha a következővel... eltelt 5 perc, 10, 20, 40 perc semmi. Zuhogott a hó és az emberek folyamatosan gyűltek a megállóban majd elkezdtek páran kérdezgetni, hogy mi van a buszokkal, nem járnak, mióta várok stb. Hát gondoltam jótól kérdezik, mindegy, ennyit még én is el tudok makogni olaszul. Azért mindig vicces mikor helyinek néznek, legalább nem süt rólam kelet-európa. Egy pasas megszólított, hogy én is a Terminibe megyek-e, merthogy látta a bőröndöm, stb. Mondtam, hogy igen de már egy órája itt állok. Érdekes módon éteri nyugalom volt rajtam, persze eléggé fáztam, de tudtam hogy van még 4 órám, képtelenség hogy ne érjek oda addigra. Aztán végre feltűnt egy busz, de annyian voltak rajta, hogy a szó legszorosabb értelmében tele volt, teljesen feleslegesen állt meg, nem fért fel rá senki. Ekkor kezdtem rájönni, hogy ez így nem fog működni... A pasassal elkezdtük a taxiszámot hívogatni de persze mindig foglalt volt. Aztán szerencsére valakinek sikerült leintenie egyet, a csávókám meg nem volt rest és bedumált minket a kocsiba. Az első utas egy ősöreg vietnáminak kinéző tata volt, bottal is alig tudott mozogni szóval úgy kellett besegíteni az anyósülésre mintha az életünk múlna rajta. Mikor ez is megvolt, az unokájával hárman bevágtuk magunkat hátulra és indulhatott a móka. Merthogy ugye azt mondanom sem kell, hogy a hó ellenére nincs kevesebb autó a városban és természetesen egyiknek sincs téligumija... Szóval szépen araszolgatunk, minden emelkedőn elindulás kész lutri: kipörög a kerék vagy meg kell tolni felfelé? Mondjuk az lett volna szép, ha pörgő taxióránál mi toljuk a kocsit :D  Na szóval ott ültem, csuriztam a kettéfagyott ujjaimmal, próbáltam felmelegedni, a tata halálhörgött, a pasas egy percre nem fogta be a száját, a sofőr is csak az észt osztotta a többi autóról és kezdett olyan groteszk lenni az egész helyzet, hogy nem tudtam eldönteni utálom vagy imádom ezt a várost. Aztán kicsit kitisztult előttünk az út, egész normális tempóban haladtunk mikor egy nő lelépett a járdáról, a taxis fékezett de persze csúszott összevissza, be kellet húznia a kéziféket, szóval szépen körbefordultunk az úton. Szerencsére a szembejövő sávban pont volt annyi hely, hogy senkinek nem mentünk neki... Asszem ez volt az a pillanat amikor feladtam a racionalitáshoz való ragaszkodást, beláttam, hogy egyszerűen ezek nem normálisak, ez egy ilyen hely, csak jussak ki innen.... Kitettük a tatát aztán meg az unokáját és araszolgattunk tovább. Persze a csávó egy centivel nem akart arrébb ülni mellőlem és kezdett már az agyamra menni. Mivel baromira nem haladtunk sehová, sikerült megbeszélni a taxissal hogy ne menjünk a Terminiig csak a legközelebbi metrómegállónál tegyen ki. Aztán persze a csávó nem engedte elfelezni a számlát, lökte a sódert de végül a metrón csak megszabadultam tőle. Szóval kb 4-re megérkeztem a Terminibe, remek még mindig volt több mint 3 órám. Az a jó a római meg a milánói nagypályaudvarokban hogy egy egész kis bevásárlóközpontot rittyentettek az államáshoz a nagy forgalomra alapozva. Ettem vmi szendvicset, kávéztam és belevetettem magam a 70%-os leárazásokba:)  A windowshopping itt nem elég, bennt kell körülnézni mert ott van fűtés. Ja, hogy azt eddig nem mondtam, hogy csak egy kis tavaszi kabáttal érkeztem Rómába? hát igen, dobpergés, voltam ennyire hülye hogy azt hittem megmaradnak a januári 10-15 fokok... hát nem, szóval el lehet képzelni hogy két pulcsi sem segített sokat a komfortérzetem javításán. Na mindegy, találtam pár jó cuccot az Etamban és még a grappa + tortellini nagybevásárlást is sikerült elintézni a helyi sparban. 

Mázlista mivoltom most sem hagyott cserben, mert az előző és következő szupergyors vonatot is törölték (a sima helyi járatokat már rég leállították), viszont az enyémet nem! Nagy nehezen begurult a 8as vágányra, és örömittasan elfoglaltam szuperkényelmes helyemet. Gondoltam innen már nem lehet gond egy szál sem, ez a jutalmam a 91 eurós árért cserébe... (igen úgy hiányzott ez a kiadás,mint üvegesnek a hanyattesés, de nem igazán volt más választásom.) Aztán mikor baromira nem akartunk elindulni, kezdtem minden hitemet elveszteni bármilyen olasz dolog működőképességében. Végül 80 perces késéssel indultunk és a tervezett 3,5 óra helyett kb 5 órásra sikeredett az út. A szupersebességet a kinti vaksötétség miatt alig lehetett érzékelni és Milánó külvárosában még egy kis apró motorhiba is beütött (persze, mi más? de legalább így visszatérítik a jegyár 25%-át) szóval végül hajnali 1-kor gurultunk be a Centrale-ba.

Milánóban olyan hideg volt, hogy szinte sokkot kaptam, de már semmi nem érdekelt, akkora megkönnyebbülés volt ott lenni. Sajna a metró le volt zárva és nem vállaltam be a mínuszokban a gyaloglást, cserébe viszont megkaptam egy mogorva taxisnő lesúlytó pillantásait mikor kitett a hostel előtt. A foglalást csütörtökön délután kb 10 másodperc alatt intéztem el, ennek megfelelően asszem sikerült milánó legtrébb hostelét megtalálnom, inkább nem is részletezném. Mikor becsekkoltam észrevettem, hogy az Etamos zacskót a vonaton hagytam, így egy kisebb agyvérzéssel készültem befejezni ezt a 'remek' napot. Végül harakiri elkövetése helyett inkább kihasználtam hogy van melegvíz, lezuhanyoztam és lefeküdtem 3 órára egy csodás emeletes ágy tetején. 

Hajnalban ha lehet még hidegebb volt mint éjszaka és ahogy vacogva húztam a bőröndömet meg cipeltem a bevásárlós zacskót a hosszú üres utcákon frankón azon filozofáltam, hogy nem vagyok teljesen normális.... Aztán csak megtaláltam a metrómegállót, persze az első vonat csak 6.10-kor indult és már kezdtem félni hogy nem érek oda, mikor megkaptam az smst hogy még 100 km-re vannak Milánótól... No comment, annyira tudtam, hogy ez lesz. Aztán a végállomáson megtaláltuk egymást Győzővel (ő Edinburghból jött repülővel) és autók módjára körforgalmakat megkerülve elsétáltunk a benzinkútig. Mikor megláttuk, hogy sikerült egy olyan kis kutat választani aminek nincs belső része már csak röhögni tudtunk, hogy jó akkor itt fogunk kettéfagyni. Megbeszéltük kinek hogyan sikerült eljutnia idáig és nagy nehezen a busz is befutott. Az mondjuk, hogy ők két sofőrrel, GPS-szel meg ki tudja hány okostelefonnal hogy tudtak eltévedni, mikor mi egy kinyomtatott googlemapsszel odataláltunk az általuk megadott koordinátákra, örökre rejtély marad de el tudjátok képzelni mekkora volt az öröm mikor a pandám, a snowboardom, a meleg cuccaim és én végre valahára egy helyre kerültünk!

Na mostanra ennyi elég, holnap folytatom:)

I'm leaving for Milano. By train. And it snows in Rome. Worst combination ever. Wish me good luck, I really, definitely, desperately need it.

And Rome, please be nice to me. Wait me back with something like this:

Roma from Alex Moskowitz on Vimeo.

Whoa, this time I will try to write in English. A sweet and beauty greek friend of mine Maria asked for it and since the last two entries ended up quite long, my poor vocabulary may help me to focus on the point and write briefly.

So il boun weekend. No, really I'm not joking. They do say like this. Even though Italy is surely somewhere in the bottom half on the rank that shows the precentage of the  English-speaking population in Europe, they are not ashamed to use English words totally unnecessarily. Salva il password, sala slot, okay-okay, and things like this. In the studio only Max (Massimiliano) speaks well English - he used to work in New York for 1,5 year -  but the other guys don't really do... so they figured it out they can practise their 'Spanish' with me. That may be fun for them but trust me it's not fun at all. I try badly to switch my mind to Italian and to do not mix the two languages and they started to insert spanish words into italian sentences just to 'make my life easier' :) You can imagine the speed of my responses... the algorythm is scratching my mind: first I need to understand what they're talking about, translate it to hungarian, think of it, translate back first in english then in italian, correct the spanish words and finally say something. I'm pretty sure I sound like an idiot.  In the same time I need to catch up with the italian talking-velocity so sometimes unconsiously I'm creating weird bi- or rather trilingual sentences what makes the office-life very funny.  And then comes the nice but still annoying: Non tipreoccupare! (Dont worry!) I hear it so often that I'm afraid it's gonna be my nickname soon.. :)

OK, about the weekend: it didn't start nice but ended even better. We wanted to go out on Friday but Sara said rather not to because there were a strike in the public transportation and was not sure how we would get home. Saturday in the morning I did the laundry and then cooked lentils for lunch, just to avoid the carbonhydrate-overdose of the italian cuisine. After that I could return to my original plan to discover the oldtown. The original plan was not to have a plan actually. I was very spontaineous, I got off the bus on Piazza Barberini, looked around and recognised a nice column. So I decided to walk there and see it. On the way I bought a weekly newspaper called L'Espresso to see what's going on in the country and in Europe and of course to practice italian:) When I arrived to the end of the street leading to the column I found myself on the top of the Spanish Stairs. The sun was shining and it was quite peaceful (do not imagine it as a peaceful swiss slope with smiling cows and blooming flowers, I ment peaceful measured on an italian scale...) so I decided to sit down for a while.  I smoked a cigarette, looked through the magazine and simply enjoyed the sunshine. A man started to play on flute and the whole situation was soooo lovely. After a while too many romantic couples started to gathering around me that I felt like I must leave. I went in the church to stay in stillness for a sec and gave thanks for everything I got. I checked the nearby Villa Medici hosting the French Institute in Rome, they have a respectful repertoire. After that I went down the stairs where you feel like you are in a wasp's nest and you need to escape ASAP. I always turned to the opposite direction as the crawd did just to walk on nice streets but somehow I ended up at the Trevi Fountain... (I can imagine what would have happened if I acutally would have wanted to find it... of course I would been walking for hours). If you see the amount of the tourists you cannot belive it's January. How it's gonna look like in the summer? Anyway, I turned right, crossed a wide street because I realised Giulio's favourite building on the opposite site. It's a hybrid of an ancient and renaissance building hosting the Collegio Romano if I'm not mistaking, but unfortunately it's closed now. I sat down to have some rest and just admired the facade. But then I needed to speed up and find the Pantheon quickly because I met there Anja. She showed me a cool and international coffeeshop because we wanted to have a totally un-italian coffee. We comitted the biggest sin ever, drunk capuccino in the afternoon, sitting in comfortable sofas and had a long talk. We spoke about the city and the studio which helped me a lot to wash away my doubts if I am on a right place and doing the right thing. [*Warning* boring architect stuff: I've been worrying about that Rome is just not the exclamation mark on the map of contemporary architecture and that I should work my soul out for some A-list stararchitect rather than work with these nice and smart but not really famous folks... but then Anja made me realise I'm overcomplicating the things (as usually), this city is far beyond anything else konwn in the europian culture and architecure, even Zaha and Gehry was living here and she also told me that I should be proud of myself that they choose me because she sees the inbox of the studio and they're getting lots of CVs and applications every day. I know that's sounds pathetic but that really helped me to build a little bit back of my self-esteem what I loose easily in foreign atmosphere. After that we was walking around and she showed me a great bookstore in the centre.

I went home and had dinner with my flatmates. Sara cooked pasta arabbiata but it was just so spicy that we could hardly manage to eat it... it became a good occasion to teach me the italian bad language :)) To make everything clear, they asked me to teach them the hungarian tranlations of the expressions and we had so much fun. Oh, gosh if my italian pronunciation sounds like their hungarian, I'm fucked.

After that Sara had to return to studying (this girls is just crazy... I would never be able to study so heavy books just to talk to people. I mean like she won't even prescibe a receipt but she needs to know everything) but we went out with Antonio to meet his friends. To go to San Lorenzo by car on Saturday night is like a suicide... We arrived there in 10 minutes but then going circles for almost half an hour to find a parking place. But we finally did so there was just another 10 minutes to walk back :) But I pretty liked the neighbourhood, some cool stuff going on every corner, slightly reminded me to Grácia quarter. His friends were finishing their dinner in a trattoria so we had coffee there and then changed for a pub. There were 3 guys from Sicily and a girl, all of them pretty nice. She is a comic designer, what a cool job, isn't it? She draws the comic version of Star Trek and True Blood for an american studio without speaking any English. They were really kind and patient with me so I managed to speak quite lot italian and it was also a pleasure just to listen to them.

Sunday morning I went to the market close to our house where I magically managed to buy all the gifts I wanted to buy for my marvellous family who all have their birthdays in February. In the afternoon I went to another ugly internet-coffee to check my mails and the opening hours of the museums I wanted to visit. It turned out that today the Piet Mondrian exhibition is closing so there were no doubts I wanted to catch it! The museum takes place in the Vittorio Emanuelle Monument so you enter it with not an ordinary feeling after climbing the stairs. The exhibition was crawded of course but I think I just need to get used to it. Beside a short leaflet there were no other English description of anything so again this city forces me to practice italian. The title of the collection was The Perfect Harmony but it did not focus only on his neoplasticist masterpieces but was rich of his early works. I especially liked his tree-studies and later on Compositions on trees. There were two genial carbon-drawn selfportraits and some of his paintings of his impressionistic period just amazed me. He used a light-turquoise instead of white on these paintings which made the colour-effect so vibrant that it was just really unique. The exhibiton showed the background of his artistic development and explained the most important trends and phenomenons that influenced him. Among these were the theosophy that I did not know before but catched my attention and will study more about it. The other interesting thing was his passion for jazz. He was not only analysing the rythms and worked on the transformation of the system of music into graphic signs and proportions but he truely loved to dance to jazz. That also made his studio a must-visit place in Paris during the 1920-30s:) So they were playing fine jazz music in the central hall and that made all the famous and very serious and strict artpieces of neoplasticism and De Stijl a lot more vivid and friendly. The exhibition ended a bit shockingly, you just found yourself in the museum shop eventually. And yes, this is the place where I always feel like if I'll ever be douchebag  I'll spend a serious amount of my money on useless but still wonderful catalogues, books, prints and other art gadgets:) But till then I just keep the leaflet as a memory.

During the time I spent inside it got dark outside. Imagine the darkness that hides away every creepy detail while the lights are emphasizing the endless beauty of the buildings, the ruins and the sculptures. This city is... still cannot find the proper words to describe it. I was just gazing around and felt again extremely thankful for my chance to be here.

OK, so that was my weekend. As I see it did not turned out to be short again... I don't know what's wrong with me, I even kept some funny parts for another time to not make this any longer. Anway, thanks for reading and sorry for my 'hunglish'.

I have to leave now, Sara will teach me how to cook some special risotto and I think I can upload this only tomorrow from the office so good morning in advance! :)

Hallo, hallo. Arra gondoltam, hogy nem szennyezem tovább ezt a barcelonás blogot, esetleg inkább nyitok egy újat Blog, de minek? címszóval, de aztán rájöttem, hogy a blogdeminek.blog.hu mégse hangzik olyan jól... najó, igazából a fergetes olvasottságnak nem tudok ellenállni, így folytatom:

Hétfőn délután elmentünk nagybevásárolni a csodás Porta di Romában lévő Auchanba (erről majd egyszer külön hangfelvétellel örvendeztetlek meg benneteket, egészen elképesztő hogyan ejtik ki olaszul), ami két tanulsággal is járt: 1. ne menj olaszokkal nagybevásárolni, 2. ha már elmentél, nem próbáld meg emlékeztetni őket arra, hogy lefolyótisztítót kéne venni. Én sem gondoltam, hogy ez az igen ritka csillagállás elő valaha elő fog fordulni, de ki tudja még veletek is megeshet, szóval okuljatok a példámból. Ahogy ebből sejthető, én mindkét hibát elkövettem... A röpke 2,5 órás bevásárlókocsis rally után megálltunk végiggondolni, hogy vajon mindent (néha kezdtem azt hinni, hogy szó szerint mindent) beszereztünk-e; mikor kigyulladt az az idióta villanylámpa balga elmémben és miután sikerült makogva-mutogatva elactivityznem nekik mi is hiányzik szerintem otthonról, egy laza 20-25 percet szócsatáztak azon, hogy pontosan melyik lefolyótisztítógélt vegyünk. Nem hiszem, hogy túl nagy különbség van a piacon fellelhető termékek között, de úgy veszem észre itt valamifajta nemzeti áhitat lengi körbe a vegyszereket, így tehát csak komoly kupaktanács után lehetett meghozni a  döntést. (Vagy csak nekem van szerencsém ehhez a két idiótához, nem tudom, de ez a történtek szempontjából lényegtelen is.) Aztán mikor fizetés után megkérdezték, hogy na, akkor átmegyünk-e az IKEAba magyarázkodhattam, hogy ááá nem, nem is olyan fontos, végülis jobban végiggondoltam és nincs is szükségem semmire sürgősen onnan.

Azért nem alakult rosszul az este, mert Antonio bevállalta a vacsit és mennyei halat sütött. Persze igazából már mindannyian durván éhesek voltunk, szóval nem volt nehéz finomat főzni, de azért az otthonról hozott fűszerek megtették a hatásukat, hiába na, jól jön egy szicíliai a háznál. :) Boroztunk meg dumáltunk, szóval jó hangulatban néztem elébe az első munkanapomnak.

Kedd reggel 9.30ra mentem és igazán kedvesen fogadtak: elő volt készítve nekem egy teljes munkaállomás, a számítógép átnevezve a nevemre, beállítottak nekem mappákat, kaptam saját fiókot meg minden. Az iroda amúgy egy lakásból van átalakítva, de elég jól meg van csinálva, mindenhol márvány, magas fehér falak és gyönyörű fa ajtók. Jó persze lehet, hogy ez itt nem számít túl nagy luxusnak, de a full vörösmárvány fürdő azért tényleg nem rossz látvány.

Most hirtelen nem is tudom pontosan hány helyiség van, de van egy nagyobb terem, aminek a két oldalán van 3-4 gép, (én a szerencsés jobb szélsőnél ülök a könyvespolc és a fűtés mellett:) középen pedig 6-8 asztal van összetolva egy csomó állítható lámpával, ide terítjük ki a rajzokat meg itt beszélünk meg mindent. Egyelőre öten dolgozunk itt, három csaj 'társépítész' (bár az egyikük elvileg művészettörténész, a másik meg félig újságíró), Anja szlovén lány, mint diplomás junior meg én; de nemsokára jön még egy gyakornoklány Dániából. A másik szobában van a 3 srác, vagyis a vezető építészek asztala, de sokszor ők is ott vannak 'nálunk'. Osztálytársak voltak egyetemen, aztán együtt alapították meg az irodát. Egy másik szobában van még egy idősebb építész irodája, ő az afrikai kontakt, most éppen itt van, de kb három hetente elmegy két hétre. Ja igen, és tényleg veri internesönel az iroda, a falon van 4 óra: a római, accrai (Ghana), kuala lumpuri és az ulanbatori időt mutatják. Először kicsit furcsa volt ez a minden főnök férfi - minden beosztott nő felállás, de tényleg tök baráti a hangulat, a csajokkal már régóta ismerik egymást és úgy tűnik jól megy az együttműködés. Minket gyakornokokat meg nyilván azért vesznek fel, hogy rajzoljunk és megcsináljuk az egyszerűbb melókat, ők állandóan tárgyalni járnak, a maradék időben meg művészkednek. De amúgy tényleg normálisan csinálják, jó a hangulat az irodában, teljesen emberszámba vesznek és tegnap például egy brazíliai pályázatra való ötletelésbe is bevontak. (Erről majd még írok ha lesz belőle valami, mert elég érdekes közterekkel kapcsolatos a téma.)

Az első projektem: kedd óta egy accrai lakópark-szerűségen dolgozom, 3 emelet+tetőteraszos villaépületet terveztek amit megtükrözve és átvariálva megkapjuk azt az ikerházat ami az egésznek az alapegysége, ebből lesz 3 kis utca.  Az egészet egy nagy afrikai kivitelező cégnek csináljuk, akinek tetszett a design de túl nagyok a házak, szóval le kell csökkenteni, hogy beleférjen a bruttó szintterületi mutatóba. Persze nem egy álommeló, de kezdésnek azért nem rossz, mert nem csak annyi, hogy itt-ott le kell "vágni" belőle, hanem a csökkentéshez szinte az egészet át kell tervezni, és elég szabad kezet adtak nekem. Arra kell figyelnem, hogy a külső megjelenés azért hasonló maradjon mint ami volt, és persze a másik kikötés, hogy lehetőleg a szolgák házrészéből kéne a legtöbbet lefaragni...  Szóval kicsit más világ, az biztos. A falak 30 centis vályog-szerűségből lesznek, de azért a rendereken szeretik látni a csilli-villi acél nyílászárókat meg a zöld fák árnyékában a tetőteraszon koktélozgató boldog tulajdonosokat... (Azt hiszem ezzel elértük az építészeti látványtervek hazugsági maximumát, de arra azért kínosan kell ügyelni, hogy minden figura sötétbőrű legyen.) Na mindegy, ebből is lehet tanulni, és az első hetekben még nyilván megnézik mivel és hogyan haladok, aztán remélem lesz más meló is.

Szóval elég nyugisan telnek a napjaim, 8ig alszom, fél10-10 között beérek az irodába, ahol általában kávéval kezdjük a napot. Eddig lementünk a közeli bárba, de ma délelőtt örömujjongások közöpette megérkezett az új kávéfőzőgép. Komolyan mint a gumimacira fixált óvodások a Haribo-macinak, úgy örültek a Krups-futárnak. Nem kérdeztem mi lett az előzővel, van egy sejtésem, hogy az olasz 'acél' nem bírta a gyűrődést... Délelőtt jó kis zenék mellett dolgozunk, aztán 1-2 között elmegyünk közösen ebédelni,  vagy hozunk valamit a szuper pékséggel és húspulttal rendelkező supermercato-ból és gond nélkül piknikelünk a tárgyalóban.

Kb fél 7-7ig dolgozom, aztán mikor hazaérek Sara általában itthon van, mert vizsgaidőszaka van és egész nap tanul; megbeszéljük kivel mi volt meg hogy mikor és mit vacsorázzunk. Tökre tetszik, hogy nekik ez ilyen alap, hogy nem eszik egyedül az ember, hanem megvárjuk egymást, sőt együtt főzünk. Tegnap konkrétan azzal várt, hogy Antonio ma délutános és csak 9-re ér haza, de kitalálta, hogy csináljunk csirkés salátát, utána meg játszunk valamit. Na mondom tök jó, de amikor rákérdezett, hogy tudok-e neki segíteni, merthogy ő nem tudja hogyan kell csinálni, kezdtem azt hinni, hogy csak hülyéskedik. De nem. Az lett a vége, hogy Sara inkább bevállalta a mosogatást, Antonio felvágta a csirkét, amit nekem kellett befűszerezni, mert ő gondolta csak úgy minden nélkül bedobja a serpenyőbe... Csináltam vegyes salátát, és mikor kenyérkockát is pirítottam, leesett az álluk. Én meg nem akartam elhinni, annyira groteszk volt. Sara tök finom szószos tésztát főzött vasárnap, Antonio mennyei halat sütött hétfőn, és most a világ legegyszerűbb ételei közé tartozó Cézár-salátára úgy néztek mint valami kulináris bravúrra... Vacsi után előadták a miért utálják egymást az északi és délolaszok című magánszámot (Sara lombardiai, Anton meg szicíliai, ez kábé olyan mintha nálunk egy sopronit és egy miskolcit összeeresztenénk), de persze csak kedves formában. Jó volt látni, hogy igazából szó nincs utálatról, kifigurázzák egymást, mindenkinek megvan a saját nyelve, szokásai, habitusa stb., de azért jól megvannak, és persze a nagy konklúzió, hogy az egyik azért jött Rómába mert dolgozni akar, a másik meg azért jött Rómába mert nem akart dolgozni. :) Szóval Anton a munkahely miatt, Sara meg az egyetem miatt jött ide "középre".

Jól vagyok, tetszenek ezek a nyugis de mégsem unalmas napok, nincs is most annyira igényem arra az erasmusos életre, ami Barcelonában volt. Persze megyünk majd bulizni (pláne mivel karneváli időszak van most), és egy fotókiállítás is tervbe van véve, szóval valószínűleg pörgős lesz a hétvége, de egyelőre (a panda-hiánytól eltekintve) nekem bejönnek ezek a dolgos hétköznapok.

Na ez megint nem lett rövid, (lehet, hogy el kéne gondolkoznom a nemtudoktomorenfogalmazni.blog.hu-n?) és nem tudom mikor fogom tudni feltölteni, mivel internetünk még mindig nincs, de szerencsére már sikerült kiválasztani a megfelelő csomagot (nem mesélem el, mennyi időbe és beszédbe telt, lásd első bekezdés ) és elvileg 5 napon belül bekötik - kíváncsi vagyok ez olasz időszámítás szerint mit jelent -  így hát  mindenkinek előre/utólag is jó hétvégét! (A megfelelő kiválasztását rátok bízom.)

Ennyi volt a mese mára, zárul Timi manó mókatára.

Ez a pokol?

Legalábbis így éreztem mikor péntek este végre megérkeztem a városba. A repülőút rendben volt, nem is volt túl zsúfolt a gép, egy amerikai sráccal ültem egy sorban, akivel egy szót sem beszéltünk, csak abból gondolom, hogy amerikai, ahogyan ékes angolsággal fejezte ki felháborodását mikor nem tudta dollárért megvenni a 2 eurós kólát... Mikor megérkeztünk Fiumicino-ra (itt sem hívja senki Leonardo da Vinci reptérnek, kár fáradni a mi Liszt Ferencünkkel)  gondoltam van még időm míg a "fürge" "olasz" rakodók kipakolják a csomagokat (főleg az én 31,8 kilósra sikeredett nagybőröndömet, ami a 9,9 kilóra leszorított  kisbőröndömből való átpakolás után igazán méltán érdemelte ki a rikitórózsaszín HEAVY címkét - én pedig a Wizzair szolgáltatások elkötelezett híve jelzőt), de nem, mert mikor a rövid mosdószünet után leértem a szalagokhoz már csak az én drágaságom és még egy piros csoda keringett körbe-körbe.

Szóval 2 bőrönd, 8 kerék, itt még minden rendben volt. Igaz, hogy a tanszfer buszra ugyanannyit kellett várni, mint amennyi a repülési idő volt, de mit nekem stressz, ha van jó olasz kávé. Kiolvastam John Osborne Dühöngő ifjúságát (köszi érte Bálintnak!) és örültem, hogy az 50-60as évek angol nemzedékének létfilozófiai kérdései lekötik gondolataimat és elterelik figyelmemet arról, hogy ez a rohadt busz miért nem indul már el 23.00-kor amikor nekem éjfél előtt be kell csekkolnom. (NOT!) Mikor 23.50-re végre beértünk a Terminihez, éreztem, hogy itt gond lesz. De gyors útbaigazítást kértem és a 40 kilós teher sem tudta letörni naiv optimizmusomat. Egy ideig.

Aztán mikor rájöttem, hogy rossz irányból próbálom megkerülni a pályaudvart és a földön fekvő csövesek felségterületén visszafelé is keresztül kell vágnom, kezdtem elveszteni a lelkesedésemet. Persze közben már elmúlt éjfél és azon gondolkoztam, vajon olvasták-e az emailemet, amiben jeleztem kicsit kések. Aztán megtaláltam azt a nem rövid folyosót, ami keresztülvezet a Terminin és úgy gondoltam innen már nem lehet messze. Természetesen az örök városban az utak és járdák nagy része kockakővel van borítva, ami sem az én lelkiállapotomra, sem pedig a bőröndök kerekeire nem volt túl jó hatással. A kicsivel nem volt gond, de a nagyot tényleg elképesztően nehéz volt húzni. A folyamatos cserélgetés ellenére szinte leszakadtak a karjaim, de tudtam, hogy ezt a luxust nem engedhetem meg magamnak, hiszen mivel fogom átölelni őket ha földön kell aludnom?? Mikor újra nem találtam az utcát és a bőrönd kereke is eltört, úgy éreztem nem bírom tovább, egy percre megálltam, körbenéztem, és felvetődött bennem a kérdés, hogy vajon ez a pokol azon bugyra, amit magányos utazóknak tartanak fenn, akik csapot-papot hátrahagynak a kétesen csillogó jövő érdekében? Najó, szóval egyedül voltam, fáradt voltam, nem tudtam hol vagyok és azt se hol fogok aludni. Ennek megfelelően - gondolom elég kétségbeesett arccal kértem segítséget egy sráctól aki persze nem tudta, hol van az utca amit keresek, de telefonos segítséget kért és mikor a barátja se tudta, rájött hogy az okos kis iphoneján meg tudja keresni. (Azért érzitek a sorrendet, azt hiszem itt nincs olyan alacsony percdíj amiből ne élnének meg a mobilszolgáltatók, annyit tudnak beszélni.) Aztán volt olyan rendes, hogy nemcsak megmutatta merre menjek, hanem a bőröndömet is segített elcipelni, persze mikor megemelte gondolom hatszor meggondolta magát, én meg nem akartam potyázni, szóval fogadkoztam, hogy hagyja csak, de azért nem volt rossz, hogy kitartott a hostel ajtajáig. :) Szóval megérkeztem és kiderült, hogy 1-ig van check-in. Megmenekültem! Tiszta volt a szoba és egy kis fűtés is melengette a helyet, a forró zuhany pedig végleg visszahozta belém a lelket.

Másnap telefonvásárlással kezdtem a napot, majd mikor közölték, hogy 4 órába telik míg aktiválják a SIM kártyát, úgy gondoltam megengedek magamnak egy ráérős reggelit. A szálláson persze pont nem ment a net és mivel az antik romok sincsenek túl sok hotspottal felszerelve, kénytelen voltam a helyi "internetkávézóba" befizetni magam. Nem New York az olvasztótégely, hanem ez: mindenféle bőrszín, vallás és vérmérséklet képviselteti magát, és hiába nem olaszul beszélnek, a többség ordibál skype-ba. Vagy vmi guru müezzin énekét hallgatja hangosan a Youtuberól, mert a csadorra ugye hiába teszi fejhallgatót. Na szóval vidám volt a hely, néztem lakásokat, de a telefonálást későbbre hagytam. Elmentem a Sapienzára hirdetéseket nézni, mert találtam egy kiadásokkal foglalkozó irodát a honlapjukon. Itt ugye nem létezik a kolesz fogalma, gondolom ezzel próbálják pótolni a hiányt - azért túlzásba nem viszik, mert pénteken pl. 10-13.30ig vannak nyitva. Persze sikerült az utolsó percben megérkeznem, a pasas már zárta az ajtót de még meghallgatott. Semmi plussz információt nem tud adni a hirdetésekről, viszont a tulajdonossal csak ők vehetik fel a kapcsolatot, szóval rájöttem, hogy nem ő az én emberem. Délután voltam egy másik helyen, ahol jó szobákat adnak ki többnyire külföldi diákoknak, természetesen valószerűtlenül drágán. Mindegy, amúgy sem tetszett a környék, és a folyosón lézengőket elnézve szingapúri vagy emirátusokbeli felmenők híján úgyse tudtam volna beilleszkedni a közösségbe. Délután folytattam a keresést, és később sikerült is megnéznem egy egész jó szobát. Este elmentünk pizzázni Giulioval, ő Nóri ismerőse, rendes srác, csak az a baj, hogy Londonban lakik. Csak a hétvégére jött haza, szóval nem tudott sokat segíteni nekem, de legalább jó volt valakivel normálisan angolul beszélni, élveztem, hogy végre nem kellett a béna olaszommal égetni magam.

Szombaton kitartóan folytattam a keresést, bár volt egy nehéz időszak, amikor nagyon elkeseredtem, akkor otthagytam az egészet és elmentem kicsit sétálni, a napfény mindig jót tesz. A délre megbeszélt helyet lemondták és alig találam normális és mostantól szabad helyet, sokan fel se vették, sokan nem akarják 6 hónapra kiadni, stb. Végülis sikerült 3-ra összehoznom egy találkozót, ahová a csodás új térképemmel felvértezve teljesen véletlenül oda is értem pont 3-ra. A ház és a lakás is nemrég lett felújítva, jó a környék, az iroda is egész közel van és a szoba is teljesen okés. Mikor kiderült, hogy az ára 50 euróval kevesebb, mint amit a hirdetésben írtak, mert az a másik dupla szobára vonatkozik, már tudtam, hogy ez kell nekem. A tulaj nem volt ott, mert ő Rómán kívül lakik, így Sara az egyik albérlő mutogatta körbe a lakást, és mondta, hogy ha tetszik, szerinte bármikor jöhetek. Így aztán felhívtam a nőt, hogy kivenném és megbeszéltük, hogy akkor holnap délre bejönnek a férjével aláírni a szerződést meg odaadni a kulcsokat. Már a telefonban is kedvesnek tűnt, és mikor találkoztunk akkor is mindent normálisan megbeszéltünk; és végül mikor tényleg az volt a legnagyobb problémája, hogy elég szép kulcstartót adjon nekem, úgy éreztem visszatér a hitem, hogy vannak még kedves és jóindulatú emberek a világon. Utána sétáltam egy kicsit jövőbeli környékemen, találtam egy zseniális kis piacot és egy füves parkot. Leültem egy padra, élveztem a délutáni napsütést és áldottam a szerencsémet, hogy megkaptam ezt az egészet.

Vasárnap még volt egy kis kálvária a bőröndökkel, mert nem lehetett otthagyni az egyiket, hogy két ütemben mozgassam őket, így egyszerre buszoztam át velük a várost majd pedig tökélyre fejlesztettem speciális "lábbal tart-kézzel tol" módszeremet. Elég hülyén nézhettem ki, de nem nagyon zavart, megállíthatatlanul "száguldottam" új lakhelyem felé. Később azért mennyei érzés volt véglegesen eltenni a nagy dögöt és tudni, hogy onnan minimum 6 hónapig el nem mozdítom. Aláírtuk a papírokat, odaadták a kulcsokat és hamar leléptek, igazán rendes főbérlők. A lakás amúgy hatalmas, 4 szobát adnak ki, van egy konyha, két fürdő és van még két szoba amit nem használnak, zárva van. Eddig hárman lakunk itt, Sara 25 éves olasz lány, pszichológiát tanul, nagyon kedves csak nem beszél semmilyen más nyelvet. Sebaj, remélem ez jó hatással lesz az olaszomra. A másik szobában lakik Antonio, aki elutazott és informatikusnak tanul, és akit nagyon várunk haza, mert csak ő tudja beállítani a netet. Délután nagy lelkesen nekiálltam kitakarítani a szobámat: a lakásban fellelhető takarítószereket felmérve rájöttem, hogy itt nem viccelnek a tisztasággal, mit nekik Cif vagy Ajax, itt csak tiszta alkohollal meg különböző hypo- és ecet variációkkal operálnak. Najó, vagy Dexter laboratóriumára rendezkedtek be, vagy ez maradt meg a felújítás után. A felhozatalból én a legbarátságosabbnak tűnő alma-ecetes sprayt válaszottam, ami természetesen minden felületre jó, így aztán szépen mindent végigsuvickoltam vele. A végére olyan cider illatú lett a szobám, hogy öröm volt levegőt venni :). Olyan jó érzés volt szépen mindent kipakolni, ágyat húzni, hogy kedvem támadt egy fagyival ünnepelni. Persze azt elfelejtettem, hogy vasárnap minden zárva van, így aztán  csak körbesétáltam a környéket. Nagyon tetszik a hely, különösen azért mert a parkkal meg a piaccal van egy kis Barcelona hangulata. Most nem vagyok annyira a központban, és nincs olyan kilátás mint ott a Diagonalra volt, de a szobám sokkal nagyobb és jobb, ráadásul még terasza is van. (Majd teszek fel képeket, csak sikerült otthonhagynom a kártyaolvasót és az én drága kis D70-esem még a békebeli CF kártyára menti a képeit)

Ma reggel már épp készülődtem, mikor kaptam egy sms-t a főnökömtől, hogy nem tudja olvastam-e az email válaszát, de ma még ne menjek, mert nem lesz benn az irodában, kezdjek inkább holnap. És én még azon aggódtam, hogy 9-re vagy 10-re menjek mert pénteken voltam olyan balfék és csak este írtam nekik, hogy hello megérkeztem, mikorra menjek, amit persze gondolom már nem olvastak, legalábbis szombatig nem válaszoltak, utána meg már én nem tudtam nézni. Na mindegy, annyira nem bántam a dolgot, legalább van időm bevásárolni, meg blogot írni. :) Együtt kávéztunk Saraval a konyhában, de cukorból is kifogyott a lakás (de persze kávé és pasta mindig van itthon) mikor eszembe jutott, hogy Fruzsónak gyűjtögetett cukor-kollekcióból be tudok áldozni egy párat, szóval meg volt mentve a kávé. (ígérem Fruzsó, pótolom:)!) Sara közben kifejtette, hogy Antonionak van kocsija, szóval majd azzal megyünk bevásárolni és hogy voltam-e már a Porta di Romában, nagyon jó hely, majd megmutatja nekem, mert van ott H&M is meg minden. Ó hát, mondom láttam már pár párezer éves kaput Rómában, de ehhez a bevásárlóközponthoz még nem volt szerencsém, és amúgy meg épp egy women's secret pizsiben ülök veled szemben, szóval nem kell minden márkát bemutatni csak azért mert Kelet-Európából jöttem. Persze ezt csak gondoltam és nem mondtam, mivel nem is tudnám, és tényleg tök kedves a csaj, csak hát egy kicsit mégis így állnak hozzánk. A legdurvább, hogy azt mondta korábban 5 pécsi csajjal lakott együtt, és ismerte az a szót, hogy k-r-u-m-p-l-i-s-t-é-s-z-t-a. Nem akartam elhinni mikor kimondta. Közben váratlanul mejött Antonio is, megbeszéltük, hogy ki mit csinál és persze hogy ki mit fog főzni, azt hiszem tényleg jól elleszek velük.

Hát ennyi. Rossz szokásomnak megfelelően megint elég hosszú lett a beszámoló és nem emelkedik Muth Vera-i (generációnk blog-Tereskovája:) magasságokba, de itt a mese vége, fuss el véle.

Mielőtt még elkapna az utolsó napok darálója, íme egy kis rendező jellegű visszatekintés:

Még szombaton a megérkezésem napján, este átmentem Zuzahoz egy kis hazibuliba, ami jól jött mert kezdtem totál belezöldülni a tervbe. 10-én hétfőn megvolt az utolsó "konzultáció" ami után kissé beteges bizonytalanság, kiábrándultság, tétovaság és (gyomor)görcsölés következett. Este szerencsére megérkeztek Zsályáék, akiknek a puszta jelenléte is sokat segített abban hogy kontrolláljam magam és ne lássam olyan elborultan a dolgokat. A napok felét általában velük töltöttem és az állandó stressz ellenére minden közös programot, sétát, beszélgetést nagyon élveztem. A kötelező Gaudi körökön túl voltunk paellazni, tapasozni meg Barca meccset nézni. Szóval jókat ettünk, ittunk, dumáltunk, de erről Tomi már részletesebben beszámolt.

Csütörtökön mentek el, amikor kicsit gyenge voltam lelkileg de muszáj volt összeszednem magam mert már nem volt túl sok idő a leadásig. Pénteken átjött Hanna és Seb hozzám mert mindig jobb együtt ülni a gép előtt mikor kinn hétágra süt nap, mint külön-külön. Nem, tényleg jó volt együtt dolgozni. Este átmentünk Danihoz akinél ott voltak a madridi barátai akikkel megtapasztaltuk milyen tényleg spanyol idő és "hatékonyság" szerint elmenni bulizni. 

Szombaton délután Vickyvel megnéztük a snowboard világbajnokság nyitórendezvényével egybekötött Big Air férfi döntőt, aminek a végére már megfájdult a fejünk a kellemetlenül hangos katalán speaker folyamatos beszédétől, de végül pozitívra görbült az este mert lefelé sétálva a Montjuicről megláttuk a tényleg csodálatos Magic Fountaint és az egész MNAC-t és Placa Espanyat kivilágítva és ez a látvány mindenféle halláskárosodásért kárpótolt.

A vasárnap roppant mozgalmatlanul de lagalább hasznosan telt: egész jól haladtam a rajzokkal ezért úgy gondoltam a hétfőt makettépítéssel töltöm. Este Vickyvel elmentünk egy hostel-bárba clarazni, ahol kicsit kiélveztük, hogy nem mi vagyunk az egyetlenek, akik nem beszélnek katalánul. Kedden Hanna és Seb megint átjöttek dolgozni és bár az volt a terv hogy éjszakára mindennel kész leszünk, természetesen még szerda délután is rajzoltunk. A nyomtatási bonyodalmak ellenére este 7-kor (katalán - és részben spanyol időszámítás szerint) végül végleg leadtuk a terveket és már rohanhattunk is haza összekapni magunkat az esti "tankör-vacsorára". Egy óriási kínai-japán-thai buffet libre típusú étteremben voltunk ahol tényleg minden volt ami szem-szájnak ingere. Utána átsétáltunk a Nou de la Ramblara egy bárba és végül az Apoloba bulizni. Ingyen bejutottunk, nem volt zsúfoltság, jó volt a dj, szóval igazán patent kis este volt.

Csütörtök nagyjából a resaca jegyében telt, "délután" elmentem shoppingolni de leginkább csak besokkoltam a sok rebajas-tól. Este együtt vacsoráztunk Lucieval és Kimmel egyrészt mert már régen terveztük, másrészt mert ki akartuk próbálni a házunk aljában lévő olasz éttermet. Utána erőt vettem magamon és elmentem Vickyvel a tájépítészek vizsgatemető jellegű bulijára ami először elég halványnak tűnt, de legalább jót beszélgettünk és utána vágül jót is táncoltunk. 

Pénteken újabb resaca&shopping párosítás, de akartam valami értelmeset is csinálni, ezért elmentem a Santa Maria del Marhoz rajzolgatni. Aztán otthon skype-session és készülődés Maria és Farhad búcsúbulijára. Az este kissé mosolypartis jellegben telt, egyszerűen a túl sok ember és az Ovella Negra légköre és zsúfoltsága nem adott sok lehetőséget komoly beszélgetésekre. Persze azért nem volt rossz, de én majd azért ennél a live erasmus-facebook feelingnél valami tartlamasabbat szeretnék. 

Szombaton egész normális időben sikerült felkelnem, elmentem futni és bár hűvös volt, olyan szépen sütött a nap hogy mindenképpen szerettem volna valami kültéri programot csinálni. Végül az lett belőle hogy az MNAC teraszán kávéztunk Vickyvel és meg akartuk nézni a botanikus kertet de az 5-kor bezárt így végül csak egy kis fotózás lett belőle. Bevásároltam, főztem egy kis vacsit aztán már kb indultam is újra találkozni Vickyvel ezúttal a hivatalos "búcsúbulija" alkalmából. Szinte mindenki elég fáradt volt ezért ha parti nem is, de jó hangulatú iszogatás-beszélgetés kerekerdett ki belőle. (Nem tudom hogyan vagy miért de aznap este igazán jól ment az angol. Máskor meg alapszavak sem jutnak eszembe, illetve inkább spanyolul vagy sehogy sem:D Érdekes dolog ez a nyelv, néha úgy érzem a saját beszédkészségem nagyban függ azétól akivel éppen beszélek. Na mindegy, néha csak úgy eltűnődök ezen.)

Ma 11-kor keltem, 12-re mentünk Lucieval a lomography embassyra egy kis kurzusra, de sajnos nem volt workshop jellegű csak általános fejtágítás az analóg fényképezésről. Sok újat nem hallottam, de legalább szépen tisztán spanyolul beszélt a pasas. 

Délután főztem, mostam, e-maileztem és palacsintát sütöttem! Sebnél tartottunk egy kis nemzetközi vacsorát, volt spanyol bor, kanadai juharszirupos csirke finn almakörettel és thai rizssel meg hát egy kis nem-annyira-különlegesen-magyar-de-vasárnap-este-ezt-tudtam-összedobni palacsintával. 

Egy csomó képet akarok feltölteni de még odáig sem jutottam el hogy a gépre mentsem őket, de hamarosan jönnek ígérem. Holnap reggel 9-kor kezdődik az intenzív kurzusunk és nagyon ajánlom neki, hogy érdekes legyen mert máskülönben nem lesz olyan mókás mindennap este 9-ig az egyetemen ülni. Viva la vida loca! ehh...

 "Hazaértem" az üres lakásba, kipakoltam, eltettem a bőröndket, updateltem magam, elmentem bevásárolni, raktam egy pipe-ot, státusz. Let's draw some shit!

Nagyjából az egész kinti decemberem a Projectos-ról szólt, ez járt a fejemben, ehhez igazítottam mindent és a végén már nagyon szerettem volna túl lenni rajta. Oda-vissza tologatták a leadás dátumát, de végülis 20-a lett kijelölve. Több változtatás, sok gyötrődés és stresszelés után kész lettem a rajzokkal, mindent kinyomtattam, bevittem az egyetemre ahol is közölték, hogy mégsincs leadás. No comment. Erről ennyit.

Még előtte szombaton volt Marli búcsúbulija, ami jól sikerült de azért olyan rossz érzés volt arra gondolni, hogy hamarosan mindekitől el kell válni. Az ominózus 20-a hétfőn délután még volt rajzórám és ott viszont volt leadás, de nem volt para, mert még szerdán is volt óránk. Este elmentünk a rajzos arcokkal+Hannaval és Militsával kiegészülve vacsorázni a Graciába, de mindenki elég fáradt volt ezért nem maradtunk sokáig.

Kedden reggel sajnos fel kellett kelnem mert még a látványtervezős órámra be kellett vinnem a leadandót. Minden rendben ment, de persze pont mikor belekezdtem volna a várva-várt fergetes ajándék-vásárlós napomba, elkezdett esni az eső. A cipőm átázott, ajándékokat sem találtam, teltek az órák és csak ténferegtem a városban. Este összeszedtem magam mert klasszikus karácsonyi koncertre mentünk a Palau de la Musicaba Vickivel és Lucieval. Gyönyörű volt az egész egész koncert, a gironai szimfonikusok játszottak, Jose Carreras és egy szoprán énekelt, szóval igazi minőségi klasszikus zene egy kis karácsonyi hangulattal megfűszerezve - balzsamozás volt a lelkemnek.

Szerdán már sokkal hatékonyabban ment a vásárlás, délután még bementem egyetemre, befejeztem az utolsó szénrajzot is, leadtam a mappámat és a tanár mondta, hogy elfogadja az összes rajzom, nem kell januárban vizsgázni mennem! Ez elég jól esett, mert nem sokmindenkivel gyakorolta ezt a kegyet. A szokásos délutáni kávészünetben sikerült az esti Arquifesta-ra is megvenni a jegyeket és Zuza meghivott pár embert, hogy alapozunk nála. Szóval feldobódva mentem haza, főztem vacsit, nagyjából összepakoltam, elkészülődtem és mentem hozzá. A buli jó volt, rengetegen voltak, minden terem ki volt niytva a Razzmatazzban, sokmindenkivel összefutottunk, kicsit kiengedtük a gőzt. Azért lélekben már a hazaútra készültem.

Csütörtökön időben kellett kelnem mert még a pakolás+készülődés mellett ki kellett takarítanom az egész lakást. Persze a végén kicsit kapkodósra vettem a figurát, de simán kiértem a reptérre, ahol kiderült hogy 40 perccel eltolták az indulást, szóval volt időm bőven olvasgatni meg kávézni. Frankfurtban ettem egy frankfurtit, megnéztem egy sorozatot meg elkezdtem egy filmet, így aztán egész gyorsan elment az átszállás. 11-re megérkeztem Ferihegyre és mindenki ott várt az ajtóban, hihetetlen érzés volt!

24-én karácsonyfa díszítés, szenteste, 25-én családi ebéd, 26-án Anyánál ebéd aztán este albikarácsony, 27-én haza édeskettes, 28-án tapasvacsi, 29-én filmezés, 30-án panda szülinapi vacsi, 31 szilveszter Katóéknál. Úgy pörögnek itthon a napjaim, hogy néha úgy érzem kicsúszik a kezeim közül a idő. Fura átmeneti állapot ez, a kinti dolgaimat még nem zártam le, az itthoniakba még nem kezdtem bele. És közben folyton bennem a frusztráció, hogy pedig már kellene. Hatalmas a váltás, sokmindent át kell gondolnom, fel kell dolgoznom.

Szóval érdekes lesz ez a 2011... vágjunk bele! :)

Annyira élvezem, hogy kb ugyanolyan körülmények között tudok futni menni most, mint mondjuk októberben. Ma is és szombaton is ezzel kezdtem a napot. Utána találkoztam Jánosékkal, délután egy remek design-divat-bolhapiacra mentünk Zsófival (új beszerzések: 1 sál, 1 ruha, 1 mellény, 1 táska) aztán tanulás.

Vasárnap délelőtt elmentem a Jaume Fuster könyvtárba (képek hamarosan!), mert az épület is érdekelt és talán jobban tduok ott koncentrálni mint itthon, aztán bejártam a Fundació Antoni Tápiest, bár az időszaki kiállítás nem igazán tetszett. Este megintcsak munka. Hát ilyen az, ha egyetemre is jár az ember.

Ánimo por todos!