my BCN, updated as my ROME

Ott tartottunk, hogy felszálltam a buszra, ment az örömködés ezerrel, ami nemcsak csodás személyemnek hanem az útközben elfogyasztott pálinkamennyiségnek volt köszönhető. Ők péntek este 8-kor indultak Pestről szóval már kerek 12 órája a buszon ittak tehát elég nagy fórban voltak velem szemben ellazulás terén. Szóval szép kis társaság gyűlt össze, a busz kis univerzuma magában foglalta a mai magyar valóság legtöbb szociológiai csoportját: konszolidált egyetemisták (haha) és/vagy fiatal pályakezdők, tapasztaltabb örökifjak, tetovált tinédzserek és Mezőkövesd gyöngyszemei. Hogy ne maradjanak ki a megkeseredett középkorúak sem, őket a tapló sofőrök képviselték. Szóval vidámság az volt bőven és szép lassan mindenkinek egyesével sikerült feltennie a kérdést, hogy miért Milánóban szálltam fel, én meg szépen elmondtam hogy Rómából jöttem, híres mesterségem címere... amit vagy nem fogtak fel vagy nem látták a karikákat a szemem alatt, mert többen azt hitték hogy csak úgy odalibbentem a benzinkúthoz vagy hobbim ott malmozni, egyszóval én lettem a milánói csaj. 

Az úton elég jól haladtunk és csodás vidékeken mentünk keresztül, hiszen az olasz-francia partvidékről kapaszkodtunk fel kb 1800 méterre, Val d'Allos La Foux nevű településére. Természetesen a turnusváltásra érkeztünk meg, aminek pöppet téli balatonsound hangulata volt ahogy a belga meg dán fiatalok gurulós-bőröndös hadain kellett átverekedni magunkat. Az apartmanok elosztása teljesen random módon történt a kattant francia tulajdonosnő épp aktuális elmeállapota szerint, mi Mezőkövesd gyöngyszemeivel kerültünk egy emeletre. Tényleg nem direkt volt, de szinte szó szerint mindenki Mezőkövesdről jött, a végén már azon hülyültünk, hogy akkor most kiürült a város? Az biztos, hogy a szomszéd apartmanban volt onnan autókereskedő, kidobófiú és egyéb vállalkozók, akik le sem merem írni hány liter pálinkát hoztak magukkal, maradjunk csak az "ipari mennyiség" megnevezésnél. Már az első este elég meredekre sikerült, természetesen mindenkivel kellett welcome-koccintani, aztán pertut-inni majd ezt folytatni mindenféle címszó nélkül a végtelenségig. És volt aki mindezek után még "bulizni" elment, mi csak fogtuk a fejünket hogy biológiailag hogyan lehetséges az, hogy egy 20 órás végigvedelt buszút és egy ilyen este után másnap még életben vannak... És még csúszni is kijöttek.

A pályák amúgy ez elején egész jók voltak, mert pont előttünk esett a hó és több felvonóváltással ugyan, de még Pra Loup-ba is át lehetett menni. Az időnk is jó volt, többnyire sütött a nap de elég hideg volt, végig repkedtek a mínuszok szóval a 4-5. napra már sajnos elég jeges lett minden. A napok amúgy elég egyformán teltek, reggel összekészülődtünk, napközben csúsztunk, hüttéztünk meg egy csomó videót csináltunk Kamesz GoPro-ival, amiket este rendszerint hatalmas röhögések közepette visszanéztünk. (ezek olyan kis profi kamerák amiket sisakra, kézre, a deszkára vagy egy mellpántra lehet szerelni és nagylátószögben felvesznek mindent HD minőségben) Délután általában bevásároltunk, uzsiztunk, lementünk a fürdőbe vagy csak simán pihentünk; este vacsitfőztünk és nagyokat dumáltunk majd pedig tovább folytattuk az egészségkárosító életmódot, amit a blog nem-anoním mivolta miatt inkább nem részletezek. 

Szerda estére volt meghirdetve közös buli, képzelhetitek mennyire pörögtem a fergetegpartira ha szemüvegben és félig bicegve mentem el rá. (Aznap délután estem egy nagyot de úgy, hogy azt hittem a térdvédő a térdem belső oldalán jön ki a lábamból.) A buli természetesen pont olyan volt, mint amire egy kis sífalu zenés bárjában számítani lehet, megfejelve a helyzetet egy csomó magyarral. Ezt most lehet hogy szemétség kibeszélni, de csak a férfi barátaim érdekében teszem, hogy így ne akarjanak csajozni: épp verekszem át magam a tömegen a WC felé, mikor nem enged tovább egy csávó és rákezd, hogy 'Hé, figyi má', jajj de szép vagy, te melyik busszal jöttél? Jajj, hát várjál már, te biztos nem is busszal jöttél, hanem hintóval!!!'  ... csak néztem rá, hogy ez most komoly?!

A következő napokban nem történt semmi érdekes, csak egy kisebb lavina és egy elszabadult board, mindkettőt sokkal viccesebb volt felvételről végignézni mint élőben átélni. Amúgy az örök igazság most is igaz, hogy 10-14 boardos nem tud együtt mozogni, szóval mi többször leváltunk a társaságról, amúgy is jobban élveztem amikor a pandámmal kettesben csúsztunk, forraltboroztunk, élveztük a francia konyha kulináris remekeit (mint pl. bagettbe csomagolt sültkrumplis szendvics) vagy csak szimplán chilleltünk a téli napsütésben.

Sajnos a hét elég gyorsan eltelt és szombat este megint ott találtam magam, hogy Milánóban vagyok, le kell szállni a buszról, el kell mindenkitől búcsúzni és ott maradni egyedül az éjszakában. Győzővel bemetróztunk a központba, nekem 23.20-kor indult a vonatom vissza, addig még bőven volt időm benézni a Yamamaybe meg a Feltrinellibe. Gondoltam ez két dolog (fehérnemű és könyv) amit legalább biztosan be tudok tenni a táskámba és nem hagyom el. :) Visszafelé egy sima helyi járattal jöttem, ami mellett a peronon szinte több rohamrendőr állt mint felszálló utas. Ekkor kezdett gyanús lenni, hogy itt valami nincs rendben, de azt álmomban sem gondoltam volna, hogy több mint másfél órába telik mire a kalauzok kezdenek valamit azzal a 20 focidrukker idiótával aki nem volt hajlandó kifizetni a jegyet. És igen a kalauzok, merthogy a rendőrök csak díszletnek álltak ott, nem csináltak az égvilágon semmit. És persze hogy a főnyeremény vagonba szólt a jegyem, de legalább a kis 6 fős kalickánkban egész normális emberek ültek. Viszont nem volt fűtés így az órák elteltével a testhőmérsékletemmel együtt az életkedvem is egyre csökkent. Cserébe viszont valami rejtélyes és csodálatos módon behoztuk a késést és pontban 7.20-kor megérkeztünk Róma-alsóra! Innen már csak haza kellett vergődnöm, ami szinte gyaloggaloppnak tűnt a sok szívás után... Azért egy megváltással ért fel mikor végre bezártam magam mögött az ajtót és azt mondhattam 'otthon' vagyok. 

Időközben végre bekötötték hozzánk a zsír új netet, de először rendbe szedtem magam, és csak utána engedtem a 9 teljes napra kizárt virtuális világ szippantásának. Aztán együtt ebédeltünk Saraval, délután pedig Anjaval találkoztunk a Campidoglio-n és megnéztük Leonardo és Michelangelo rajzairól egy kiállítást. Az a vicces, hogy még a magyar IPM-ben olvastam róla hogy ma zár szóval elég nagy volt a tömeg, de megérte, mert olyan fantasztikusak voltak a rajzok, annyira durva volt végignézni őket, a végére már szinte zsongott a fejem. Utána elmentünk egy bárba kipróbálni az aperitivo-t és bármily meglepő ez itt nem valamilyen étkezés előtti piát takar hanem egy ilyen kis házias svédasztalt, amiből a mindenki kedvére választhat az itala mellé. Mi egy-egy pohár remek borral neveztünk be a terülj-terülj asztalkámra szóval igazán nem lehet okom panaszra, teljesen kisimult idegszálakkal búcsúztam el a héttől. 

Tanulság: snowboardozni jó. Aki nem hiszi, nézze meg az Art of Flightot. És hallgassatok The naked and famoust, nagyon jok!! 

Végül pedig pár kép a hegyekből, valamint pár szösszenet a múzeum udvaráról és tetőteraszáról. (bocs a minőségért, telefonnal készültek)

Nemsokára újra jelentkezem.  Arrivederci!