my BCN, updated as my ROME

Ez a pokol?

Legalábbis így éreztem mikor péntek este végre megérkeztem a városba. A repülőút rendben volt, nem is volt túl zsúfolt a gép, egy amerikai sráccal ültem egy sorban, akivel egy szót sem beszéltünk, csak abból gondolom, hogy amerikai, ahogyan ékes angolsággal fejezte ki felháborodását mikor nem tudta dollárért megvenni a 2 eurós kólát... Mikor megérkeztünk Fiumicino-ra (itt sem hívja senki Leonardo da Vinci reptérnek, kár fáradni a mi Liszt Ferencünkkel)  gondoltam van még időm míg a "fürge" "olasz" rakodók kipakolják a csomagokat (főleg az én 31,8 kilósra sikeredett nagybőröndömet, ami a 9,9 kilóra leszorított  kisbőröndömből való átpakolás után igazán méltán érdemelte ki a rikitórózsaszín HEAVY címkét - én pedig a Wizzair szolgáltatások elkötelezett híve jelzőt), de nem, mert mikor a rövid mosdószünet után leértem a szalagokhoz már csak az én drágaságom és még egy piros csoda keringett körbe-körbe.

Szóval 2 bőrönd, 8 kerék, itt még minden rendben volt. Igaz, hogy a tanszfer buszra ugyanannyit kellett várni, mint amennyi a repülési idő volt, de mit nekem stressz, ha van jó olasz kávé. Kiolvastam John Osborne Dühöngő ifjúságát (köszi érte Bálintnak!) és örültem, hogy az 50-60as évek angol nemzedékének létfilozófiai kérdései lekötik gondolataimat és elterelik figyelmemet arról, hogy ez a rohadt busz miért nem indul már el 23.00-kor amikor nekem éjfél előtt be kell csekkolnom. (NOT!) Mikor 23.50-re végre beértünk a Terminihez, éreztem, hogy itt gond lesz. De gyors útbaigazítást kértem és a 40 kilós teher sem tudta letörni naiv optimizmusomat. Egy ideig.

Aztán mikor rájöttem, hogy rossz irányból próbálom megkerülni a pályaudvart és a földön fekvő csövesek felségterületén visszafelé is keresztül kell vágnom, kezdtem elveszteni a lelkesedésemet. Persze közben már elmúlt éjfél és azon gondolkoztam, vajon olvasták-e az emailemet, amiben jeleztem kicsit kések. Aztán megtaláltam azt a nem rövid folyosót, ami keresztülvezet a Terminin és úgy gondoltam innen már nem lehet messze. Természetesen az örök városban az utak és járdák nagy része kockakővel van borítva, ami sem az én lelkiállapotomra, sem pedig a bőröndök kerekeire nem volt túl jó hatással. A kicsivel nem volt gond, de a nagyot tényleg elképesztően nehéz volt húzni. A folyamatos cserélgetés ellenére szinte leszakadtak a karjaim, de tudtam, hogy ezt a luxust nem engedhetem meg magamnak, hiszen mivel fogom átölelni őket ha földön kell aludnom?? Mikor újra nem találtam az utcát és a bőrönd kereke is eltört, úgy éreztem nem bírom tovább, egy percre megálltam, körbenéztem, és felvetődött bennem a kérdés, hogy vajon ez a pokol azon bugyra, amit magányos utazóknak tartanak fenn, akik csapot-papot hátrahagynak a kétesen csillogó jövő érdekében? Najó, szóval egyedül voltam, fáradt voltam, nem tudtam hol vagyok és azt se hol fogok aludni. Ennek megfelelően - gondolom elég kétségbeesett arccal kértem segítséget egy sráctól aki persze nem tudta, hol van az utca amit keresek, de telefonos segítséget kért és mikor a barátja se tudta, rájött hogy az okos kis iphoneján meg tudja keresni. (Azért érzitek a sorrendet, azt hiszem itt nincs olyan alacsony percdíj amiből ne élnének meg a mobilszolgáltatók, annyit tudnak beszélni.) Aztán volt olyan rendes, hogy nemcsak megmutatta merre menjek, hanem a bőröndömet is segített elcipelni, persze mikor megemelte gondolom hatszor meggondolta magát, én meg nem akartam potyázni, szóval fogadkoztam, hogy hagyja csak, de azért nem volt rossz, hogy kitartott a hostel ajtajáig. :) Szóval megérkeztem és kiderült, hogy 1-ig van check-in. Megmenekültem! Tiszta volt a szoba és egy kis fűtés is melengette a helyet, a forró zuhany pedig végleg visszahozta belém a lelket.

Másnap telefonvásárlással kezdtem a napot, majd mikor közölték, hogy 4 órába telik míg aktiválják a SIM kártyát, úgy gondoltam megengedek magamnak egy ráérős reggelit. A szálláson persze pont nem ment a net és mivel az antik romok sincsenek túl sok hotspottal felszerelve, kénytelen voltam a helyi "internetkávézóba" befizetni magam. Nem New York az olvasztótégely, hanem ez: mindenféle bőrszín, vallás és vérmérséklet képviselteti magát, és hiába nem olaszul beszélnek, a többség ordibál skype-ba. Vagy vmi guru müezzin énekét hallgatja hangosan a Youtuberól, mert a csadorra ugye hiába teszi fejhallgatót. Na szóval vidám volt a hely, néztem lakásokat, de a telefonálást későbbre hagytam. Elmentem a Sapienzára hirdetéseket nézni, mert találtam egy kiadásokkal foglalkozó irodát a honlapjukon. Itt ugye nem létezik a kolesz fogalma, gondolom ezzel próbálják pótolni a hiányt - azért túlzásba nem viszik, mert pénteken pl. 10-13.30ig vannak nyitva. Persze sikerült az utolsó percben megérkeznem, a pasas már zárta az ajtót de még meghallgatott. Semmi plussz információt nem tud adni a hirdetésekről, viszont a tulajdonossal csak ők vehetik fel a kapcsolatot, szóval rájöttem, hogy nem ő az én emberem. Délután voltam egy másik helyen, ahol jó szobákat adnak ki többnyire külföldi diákoknak, természetesen valószerűtlenül drágán. Mindegy, amúgy sem tetszett a környék, és a folyosón lézengőket elnézve szingapúri vagy emirátusokbeli felmenők híján úgyse tudtam volna beilleszkedni a közösségbe. Délután folytattam a keresést, és később sikerült is megnéznem egy egész jó szobát. Este elmentünk pizzázni Giulioval, ő Nóri ismerőse, rendes srác, csak az a baj, hogy Londonban lakik. Csak a hétvégére jött haza, szóval nem tudott sokat segíteni nekem, de legalább jó volt valakivel normálisan angolul beszélni, élveztem, hogy végre nem kellett a béna olaszommal égetni magam.

Szombaton kitartóan folytattam a keresést, bár volt egy nehéz időszak, amikor nagyon elkeseredtem, akkor otthagytam az egészet és elmentem kicsit sétálni, a napfény mindig jót tesz. A délre megbeszélt helyet lemondták és alig találam normális és mostantól szabad helyet, sokan fel se vették, sokan nem akarják 6 hónapra kiadni, stb. Végülis sikerült 3-ra összehoznom egy találkozót, ahová a csodás új térképemmel felvértezve teljesen véletlenül oda is értem pont 3-ra. A ház és a lakás is nemrég lett felújítva, jó a környék, az iroda is egész közel van és a szoba is teljesen okés. Mikor kiderült, hogy az ára 50 euróval kevesebb, mint amit a hirdetésben írtak, mert az a másik dupla szobára vonatkozik, már tudtam, hogy ez kell nekem. A tulaj nem volt ott, mert ő Rómán kívül lakik, így Sara az egyik albérlő mutogatta körbe a lakást, és mondta, hogy ha tetszik, szerinte bármikor jöhetek. Így aztán felhívtam a nőt, hogy kivenném és megbeszéltük, hogy akkor holnap délre bejönnek a férjével aláírni a szerződést meg odaadni a kulcsokat. Már a telefonban is kedvesnek tűnt, és mikor találkoztunk akkor is mindent normálisan megbeszéltünk; és végül mikor tényleg az volt a legnagyobb problémája, hogy elég szép kulcstartót adjon nekem, úgy éreztem visszatér a hitem, hogy vannak még kedves és jóindulatú emberek a világon. Utána sétáltam egy kicsit jövőbeli környékemen, találtam egy zseniális kis piacot és egy füves parkot. Leültem egy padra, élveztem a délutáni napsütést és áldottam a szerencsémet, hogy megkaptam ezt az egészet.

Vasárnap még volt egy kis kálvária a bőröndökkel, mert nem lehetett otthagyni az egyiket, hogy két ütemben mozgassam őket, így egyszerre buszoztam át velük a várost majd pedig tökélyre fejlesztettem speciális "lábbal tart-kézzel tol" módszeremet. Elég hülyén nézhettem ki, de nem nagyon zavart, megállíthatatlanul "száguldottam" új lakhelyem felé. Később azért mennyei érzés volt véglegesen eltenni a nagy dögöt és tudni, hogy onnan minimum 6 hónapig el nem mozdítom. Aláírtuk a papírokat, odaadták a kulcsokat és hamar leléptek, igazán rendes főbérlők. A lakás amúgy hatalmas, 4 szobát adnak ki, van egy konyha, két fürdő és van még két szoba amit nem használnak, zárva van. Eddig hárman lakunk itt, Sara 25 éves olasz lány, pszichológiát tanul, nagyon kedves csak nem beszél semmilyen más nyelvet. Sebaj, remélem ez jó hatással lesz az olaszomra. A másik szobában lakik Antonio, aki elutazott és informatikusnak tanul, és akit nagyon várunk haza, mert csak ő tudja beállítani a netet. Délután nagy lelkesen nekiálltam kitakarítani a szobámat: a lakásban fellelhető takarítószereket felmérve rájöttem, hogy itt nem viccelnek a tisztasággal, mit nekik Cif vagy Ajax, itt csak tiszta alkohollal meg különböző hypo- és ecet variációkkal operálnak. Najó, vagy Dexter laboratóriumára rendezkedtek be, vagy ez maradt meg a felújítás után. A felhozatalból én a legbarátságosabbnak tűnő alma-ecetes sprayt válaszottam, ami természetesen minden felületre jó, így aztán szépen mindent végigsuvickoltam vele. A végére olyan cider illatú lett a szobám, hogy öröm volt levegőt venni :). Olyan jó érzés volt szépen mindent kipakolni, ágyat húzni, hogy kedvem támadt egy fagyival ünnepelni. Persze azt elfelejtettem, hogy vasárnap minden zárva van, így aztán  csak körbesétáltam a környéket. Nagyon tetszik a hely, különösen azért mert a parkkal meg a piaccal van egy kis Barcelona hangulata. Most nem vagyok annyira a központban, és nincs olyan kilátás mint ott a Diagonalra volt, de a szobám sokkal nagyobb és jobb, ráadásul még terasza is van. (Majd teszek fel képeket, csak sikerült otthonhagynom a kártyaolvasót és az én drága kis D70-esem még a békebeli CF kártyára menti a képeit)

Ma reggel már épp készülődtem, mikor kaptam egy sms-t a főnökömtől, hogy nem tudja olvastam-e az email válaszát, de ma még ne menjek, mert nem lesz benn az irodában, kezdjek inkább holnap. És én még azon aggódtam, hogy 9-re vagy 10-re menjek mert pénteken voltam olyan balfék és csak este írtam nekik, hogy hello megérkeztem, mikorra menjek, amit persze gondolom már nem olvastak, legalábbis szombatig nem válaszoltak, utána meg már én nem tudtam nézni. Na mindegy, annyira nem bántam a dolgot, legalább van időm bevásárolni, meg blogot írni. :) Együtt kávéztunk Saraval a konyhában, de cukorból is kifogyott a lakás (de persze kávé és pasta mindig van itthon) mikor eszembe jutott, hogy Fruzsónak gyűjtögetett cukor-kollekcióból be tudok áldozni egy párat, szóval meg volt mentve a kávé. (ígérem Fruzsó, pótolom:)!) Sara közben kifejtette, hogy Antonionak van kocsija, szóval majd azzal megyünk bevásárolni és hogy voltam-e már a Porta di Romában, nagyon jó hely, majd megmutatja nekem, mert van ott H&M is meg minden. Ó hát, mondom láttam már pár párezer éves kaput Rómában, de ehhez a bevásárlóközponthoz még nem volt szerencsém, és amúgy meg épp egy women's secret pizsiben ülök veled szemben, szóval nem kell minden márkát bemutatni csak azért mert Kelet-Európából jöttem. Persze ezt csak gondoltam és nem mondtam, mivel nem is tudnám, és tényleg tök kedves a csaj, csak hát egy kicsit mégis így állnak hozzánk. A legdurvább, hogy azt mondta korábban 5 pécsi csajjal lakott együtt, és ismerte az a szót, hogy k-r-u-m-p-l-i-s-t-é-s-z-t-a. Nem akartam elhinni mikor kimondta. Közben váratlanul mejött Antonio is, megbeszéltük, hogy ki mit csinál és persze hogy ki mit fog főzni, azt hiszem tényleg jól elleszek velük.

Hát ennyi. Rossz szokásomnak megfelelően megint elég hosszú lett a beszámoló és nem emelkedik Muth Vera-i (generációnk blog-Tereskovája:) magasságokba, de itt a mese vége, fuss el véle.