my BCN, updated as my ROME

Sziasztok, visszatértem és újra írok, ismét magyarul, hagyom ezt az angol marhaságot, úgysincs semmi értelme. Ma rátaláltam a pénzértmindent-ről ismert Szerda Úr új blogjára, hát elég kemény, kell hozzá gyomor, de cserébe garantált a sírva röhögés.

Szóval megjött a kedvem az íráshoz, meg történt is jópár dolog mióta utoljára jelentkeztem, így ez sem lesz egy rövid menet, de inkább el is kezdem:

Múlt előtti pénteken délután 2-kor (!) indultam el az irodából a 19.20-as vonatomhoz... és mindezt Anja tanácsára, aki kb 11-re ért be az irodába elég zaklatott idegállapotban, mert gondolom ugyanúgy kb fél9-kor indult el otthonról. Tehát leesett az első hó Rómában és nemhogy esett, nem is akarta abbahagyni. Persze mindenki el volt ájulva a gyönyörűségtől, ilyen nagy pelyhek ritkán hullnak az égből, komolyan szinte könnybe lábadt a szemük, nekem meg már forrt fel az agyvizem ahogy kb 2 percenként csekkoltam a TrenItalia honlapját, hogy éppen melyik járatokat törölték. Mert persze néztem reggel híradót, válsághelyzet északon, bezárt iskolák, járhatatlan utak, stb. de persze mindez Bologna meg Milano környékén, gondoltam Rómában nem lesz gond. Hát persze hogy de. Egész egyszerűen számukra totálisan kezelhetetlen állapot amikor 0 fok vagy az alá esik a hőmérséklet. Nem bírtam felfogni, hogy miért olyan eszméletlen meglepő nekik az, hogy tél van és ilyenkor bizony esik a hó, de rá kellett jönnöm, hogy náluk ez kb egy földrengéssel ér fel, mindenki elveszti a fejét, de legalábbis kiesik a kezéből bármit csinál és legjobb ha nem is csinál semmit hanem otthon marad. Mikor csütörtökön este bementem a Terminibe kicserélni a vonatjegyem körülbelül nyolcszor kérdezték meg tőlem, hogy biztos el kell-e utaznom, egyáltalán minek megyek bárhova is, miért is nem maradok otthon a hétvégére, hiszen holnap azt mondják esni fog! Értitek nem az a megoldás, hogy minden működik szépen tovább, hanem az ha mindenki inkább otthon marad. Ezt persze mostmár tudom, hogy bármily röhejes is, komolyan gondolják, de akkor még naiv kis utazó voltam... 

Ott tartottunk, hogy az iroda teraszablakán keresztül bármuljuk a hóesést, Anja a hisztiroham, én az idegösszeomlás szélén, az olaszok meg csak ugratnak, hogy hát Timi nem mész te sehova, de ne idegeskedj, egyél egy kis Nutellát. Ja, mert persze az mindent megold. Én kötöttem az ebet a karóhoz, hogy nehogy már, ez csak egy kis hóesés, nem lehet semmi gond. Aztán mikor Anja nem bírta tovább és 1-kor elindult haza, mondván hogy én nem ismerem ezt a várost, ő viszont igen és tényleg nem akar hétvégére az irodában rekedni, inkább elindul mert talán még van esély rá hogy hazajut; kezdtem berezelni... neki csak pár kerületen kell átvergődnie magát, nekem meg potom 500 km-re lévő Milánóba kéne eljutnom, szóval mikor küldött egy kétségbeesett smst az utak helyzetéről, kezdtem komolyan venni a hisztirohamát és úgy döntöttem én is inkább elindulok.

Elsétáltam egy nagy kereszteződéshez, ahol sok busz megáll, egy pont előttem ment el, de gondoltam itt úgyis percenként állnak meg buszok, majd megyek a következővel. Aha a következővel... eltelt 5 perc, 10, 20, 40 perc semmi. Zuhogott a hó és az emberek folyamatosan gyűltek a megállóban majd elkezdtek páran kérdezgetni, hogy mi van a buszokkal, nem járnak, mióta várok stb. Hát gondoltam jótól kérdezik, mindegy, ennyit még én is el tudok makogni olaszul. Azért mindig vicces mikor helyinek néznek, legalább nem süt rólam kelet-európa. Egy pasas megszólított, hogy én is a Terminibe megyek-e, merthogy látta a bőröndöm, stb. Mondtam, hogy igen de már egy órája itt állok. Érdekes módon éteri nyugalom volt rajtam, persze eléggé fáztam, de tudtam hogy van még 4 órám, képtelenség hogy ne érjek oda addigra. Aztán végre feltűnt egy busz, de annyian voltak rajta, hogy a szó legszorosabb értelmében tele volt, teljesen feleslegesen állt meg, nem fért fel rá senki. Ekkor kezdtem rájönni, hogy ez így nem fog működni... A pasassal elkezdtük a taxiszámot hívogatni de persze mindig foglalt volt. Aztán szerencsére valakinek sikerült leintenie egyet, a csávókám meg nem volt rest és bedumált minket a kocsiba. Az első utas egy ősöreg vietnáminak kinéző tata volt, bottal is alig tudott mozogni szóval úgy kellett besegíteni az anyósülésre mintha az életünk múlna rajta. Mikor ez is megvolt, az unokájával hárman bevágtuk magunkat hátulra és indulhatott a móka. Merthogy ugye azt mondanom sem kell, hogy a hó ellenére nincs kevesebb autó a városban és természetesen egyiknek sincs téligumija... Szóval szépen araszolgatunk, minden emelkedőn elindulás kész lutri: kipörög a kerék vagy meg kell tolni felfelé? Mondjuk az lett volna szép, ha pörgő taxióránál mi toljuk a kocsit :D  Na szóval ott ültem, csuriztam a kettéfagyott ujjaimmal, próbáltam felmelegedni, a tata halálhörgött, a pasas egy percre nem fogta be a száját, a sofőr is csak az észt osztotta a többi autóról és kezdett olyan groteszk lenni az egész helyzet, hogy nem tudtam eldönteni utálom vagy imádom ezt a várost. Aztán kicsit kitisztult előttünk az út, egész normális tempóban haladtunk mikor egy nő lelépett a járdáról, a taxis fékezett de persze csúszott összevissza, be kellet húznia a kéziféket, szóval szépen körbefordultunk az úton. Szerencsére a szembejövő sávban pont volt annyi hely, hogy senkinek nem mentünk neki... Asszem ez volt az a pillanat amikor feladtam a racionalitáshoz való ragaszkodást, beláttam, hogy egyszerűen ezek nem normálisak, ez egy ilyen hely, csak jussak ki innen.... Kitettük a tatát aztán meg az unokáját és araszolgattunk tovább. Persze a csávó egy centivel nem akart arrébb ülni mellőlem és kezdett már az agyamra menni. Mivel baromira nem haladtunk sehová, sikerült megbeszélni a taxissal hogy ne menjünk a Terminiig csak a legközelebbi metrómegállónál tegyen ki. Aztán persze a csávó nem engedte elfelezni a számlát, lökte a sódert de végül a metrón csak megszabadultam tőle. Szóval kb 4-re megérkeztem a Terminibe, remek még mindig volt több mint 3 órám. Az a jó a római meg a milánói nagypályaudvarokban hogy egy egész kis bevásárlóközpontot rittyentettek az államáshoz a nagy forgalomra alapozva. Ettem vmi szendvicset, kávéztam és belevetettem magam a 70%-os leárazásokba:)  A windowshopping itt nem elég, bennt kell körülnézni mert ott van fűtés. Ja, hogy azt eddig nem mondtam, hogy csak egy kis tavaszi kabáttal érkeztem Rómába? hát igen, dobpergés, voltam ennyire hülye hogy azt hittem megmaradnak a januári 10-15 fokok... hát nem, szóval el lehet képzelni hogy két pulcsi sem segített sokat a komfortérzetem javításán. Na mindegy, találtam pár jó cuccot az Etamban és még a grappa + tortellini nagybevásárlást is sikerült elintézni a helyi sparban. 

Mázlista mivoltom most sem hagyott cserben, mert az előző és következő szupergyors vonatot is törölték (a sima helyi járatokat már rég leállították), viszont az enyémet nem! Nagy nehezen begurult a 8as vágányra, és örömittasan elfoglaltam szuperkényelmes helyemet. Gondoltam innen már nem lehet gond egy szál sem, ez a jutalmam a 91 eurós árért cserébe... (igen úgy hiányzott ez a kiadás,mint üvegesnek a hanyattesés, de nem igazán volt más választásom.) Aztán mikor baromira nem akartunk elindulni, kezdtem minden hitemet elveszteni bármilyen olasz dolog működőképességében. Végül 80 perces késéssel indultunk és a tervezett 3,5 óra helyett kb 5 órásra sikeredett az út. A szupersebességet a kinti vaksötétség miatt alig lehetett érzékelni és Milánó külvárosában még egy kis apró motorhiba is beütött (persze, mi más? de legalább így visszatérítik a jegyár 25%-át) szóval végül hajnali 1-kor gurultunk be a Centrale-ba.

Milánóban olyan hideg volt, hogy szinte sokkot kaptam, de már semmi nem érdekelt, akkora megkönnyebbülés volt ott lenni. Sajna a metró le volt zárva és nem vállaltam be a mínuszokban a gyaloglást, cserébe viszont megkaptam egy mogorva taxisnő lesúlytó pillantásait mikor kitett a hostel előtt. A foglalást csütörtökön délután kb 10 másodperc alatt intéztem el, ennek megfelelően asszem sikerült milánó legtrébb hostelét megtalálnom, inkább nem is részletezném. Mikor becsekkoltam észrevettem, hogy az Etamos zacskót a vonaton hagytam, így egy kisebb agyvérzéssel készültem befejezni ezt a 'remek' napot. Végül harakiri elkövetése helyett inkább kihasználtam hogy van melegvíz, lezuhanyoztam és lefeküdtem 3 órára egy csodás emeletes ágy tetején. 

Hajnalban ha lehet még hidegebb volt mint éjszaka és ahogy vacogva húztam a bőröndömet meg cipeltem a bevásárlós zacskót a hosszú üres utcákon frankón azon filozofáltam, hogy nem vagyok teljesen normális.... Aztán csak megtaláltam a metrómegállót, persze az első vonat csak 6.10-kor indult és már kezdtem félni hogy nem érek oda, mikor megkaptam az smst hogy még 100 km-re vannak Milánótól... No comment, annyira tudtam, hogy ez lesz. Aztán a végállomáson megtaláltuk egymást Győzővel (ő Edinburghból jött repülővel) és autók módjára körforgalmakat megkerülve elsétáltunk a benzinkútig. Mikor megláttuk, hogy sikerült egy olyan kis kutat választani aminek nincs belső része már csak röhögni tudtunk, hogy jó akkor itt fogunk kettéfagyni. Megbeszéltük kinek hogyan sikerült eljutnia idáig és nagy nehezen a busz is befutott. Az mondjuk, hogy ők két sofőrrel, GPS-szel meg ki tudja hány okostelefonnal hogy tudtak eltévedni, mikor mi egy kinyomtatott googlemapsszel odataláltunk az általuk megadott koordinátákra, örökre rejtély marad de el tudjátok képzelni mekkora volt az öröm mikor a pandám, a snowboardom, a meleg cuccaim és én végre valahára egy helyre kerültünk!

Na mostanra ennyi elég, holnap folytatom:)