Végre-valahára (kis jóindulattal) sikerül tartanom a vasárnap estét. Sőt, mitöbb: rövid leszek, tömör leszek, lesznek képek és még a végén videó is. Olálá.
Szóval szerdán kedvesnaplómmal kezdtem a napot, majd utána rendes nyugdíjas pár módjára ellátogattunk a közeli Villa Ada nevű parkba erdőbe hogy szép nyugodtan sétálgassunk fel-s-alá.
Szépen megtornáztattuk öreg csontjainkat ezért úgy éreztük igazán megérdemeljük egy jó kis békebeli mozgófilm megtekintését. A csodás természeti környezetet a Piazza Ungheria irányában hagytuk el, ahol azonban a Hungaria kávézóba szerény nyugdíjunkra tekintettel nem tértünk be egy mokkára.
Viszont annál inkább kihasználtuk a szerdai kedvezményes nap és a némafilm előnyeit: a Mignon filmszínházban korhű berendezés és technikai feltételek mellett megtekintettük a L'artista című (fél)remekművet.
Csütörtökön Tirrén-tenger parti piknikkel ünnepeltük március 15-ét, de képzeletben minden olasz zászlót elfordítottunk 90 fokkal. Este azért egy igazi olasz pizzával és borral állítottuk vissza a színek rendjét.
Pénteken reggel visszatértünk az erdőbe kicsit tájfutni a város közepén, ami azért érdemel említést mert jómagam és 191 centis pandám számára nemigen létezik olyan kényelmes közös tempó, ami nekem még nem loholás, neki meg már nem tyúklépés. Ennek ellenére mégis sikerült vmi futás-szerűt imitálni, ami - hogy egy már korábban említett szerzőtársam szófordulatával éljek: nagyon jól esett. Befejezni.
Majd egy roppant érdektelen de annál szükségesebb kulcsmásolás, (mivel korábban egészen rejtélyes módon kapukulcs szó szerint kettétört) és egy korai ebéd után a kávénkat már a Pantheonnal szemben fogyasztottuk el. Szigorúan elvitelre, lépcsőn ülve, hiszen itt jobb a kilátás és nincs horriblis terasz-díj.
Ezután megismételtük a szombaton beharangozott látványosságok megtekintését - ezúttal nappali fényviszonyok között. A Campidoglioval és a Fórumokkal kiegészítve tettük teljessé Zsolt koncepcionális turista-geg fényképalbumát, ami az 'As I see Rome' (ahogy én látom, szó szerint ahogy én nézem Rómát) angol szó(fa)viccre alapoztunk volna, de végül a fergetes humorérzék tovább süllyedt és sikerült az albumot Panda looking at things-re elnevezni. [Lassan érik a tumblr.] A lényeg, hogy kattintásra feltárul a tipikus látnivalók tárháza.
Aztán hazaugrottunk a bőröndért majd egy New Age Café nevű helyen aperitivóztunk, ami elvileg egy amerikai kávézó, de persze csak kamu az elnevezés, még itt sem beszél senki angolul. Cserébe viszont nagyon is gálánsak a koktélok elkészítésénél, így aztán nem várt jóhangulatban váltunk el a reptéri transfer busz árnyékában. Aztán persze egyedül bandukoltam haza, de ez már csak ilyen.
Szombaton Anja riasztott, hogy most van nyitott-hétvége a Palazzo Madama-ban, menjünk nézzük meg, mert szép és még pár Raffaello festmény is van benne grátisz. Így aztán hát persze, hogy végigálltuk a sort a tűző napon! Csak 40 embert engednek be egyszerre, viszont ha már benn vagy, akkor fémdetektoros átvizsgálás és fejtágító videó megnézése után rendesen körbe is vezetnek. Annyi szépséghibája volt a dolognak, hogy az első mondatból kiderült, hogy rossz helyen vagyunk, mert amire mi voltunk kiváncsiak az a Villa Madama-ban van. Ez se nevezném csúnyaságnak, de az idegenvezetés elenyésző része szólt a művészetről, mivel a palota nem másnak, mint a dobpergés... a kétkamarás olasz parlament egyik felének, a Szenátusnak ad otthont. Így aztán volt szerencsénk elképesztő részletességgel megismerkedni a politikai rendszer és azt kiszolgáló bürokrácia minden egyes fogaskerekével, amit le sem tudok írni milyen szinten el van túlozva úgy igazi olasz módra, csak azért hogy azt a heti 3 napot amikor üléseznek, esetleg mondjuk tényleg végigdolgozzák. Ja és ha érdekel, hol varratják a személyzet egyenruháját, csak kérdezzetek. Szóval mit nekünk Raffaello, ha egy kis könyvben hozzánkvágják az olasz alkotmány teljes szövegét?! Az epic failt egy még epikusabb fagyival orvosoltuk, Anja ismert egy helyet ahol nemcsak elképesztő finom fagyit főznek, de a végén még olvasztott fehér vagy étcsokiba mártják a tetejét fejjel lefelé, így aztán megdermed rajta a csokimáz és valami olyan cukor-csoda jön létre hogy elalélsz. Erre való tekintettel este vacsi helyett csak szolídkodtunk a Pigneto környékén.
Ma meg kicsit félkómás hangulatban rendezgettem a képeket, takarítottam (Sarara megint rájött az ötperc, hogy milyen koszos a lakás, ami nevetséges, mert tényleg szép rendet tartunk, csak neki épp nincs más problémája amivel foglalkozzon... na mindegy, én próbálom normálisan kezelni a helyzetet de fiúk egyre nehezebben viselik) és a kis pavilonunkat tervezgettem. Kíváncsi vagyok holnap mi fogad az irodában, de addig is itt a múltkori 'kiállításmegnyitóról' készült (és enyhén agyonvágott) videó.
Ja és ezt most nem teszem ki, szóval ha valaki esetleg mégis rábukkan és elolvassa, nyomja meg a gombot, kap egy libacombot.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.